Szúrópróbaszerűen tájékozódtam erdélyi magyar írók/költők könyvpiaci jelenlétéről, részletes és mélyreható vizsgálatot nincs módomban végezni, de pillanatképet adhatok, és ez inkább pozitív: ott vagyunk az anyaországi köztudatban, a könyvesboltok polcain és a tankönyvekben is. Vizsgálódásom egy városra szorítkozik, ez Veszprém, öt könyvesboltot ismerek, más kérdés, hogy a kínálatuk kísértetiesen hasonlít. Azt is el kell mondanom, hogy egy hatvanezres városról van szó, egyetemi központ, pezsgő színházi és zenei élettel.
Mint lokálpatrióta, a vásárhelyi alkotókkal kezdeném: a nagyok, Sütő András és Székely János könyvei kaphatók, ajánlott olvasmányok. Markó Béla, Vida Gábor és Láng Zsolt könyvei is kaphatók, Kovács András Ferenc úgyszintén. Három kedvenc íróm közül Bölöni Domokosnak több könyve ismert, de mostanában nem érkeztek újabb kötetek, ugyanez a helyzet Mózes Attila műveivel, Sebestyén Mihálytól egy novelláskötet és az Erdélyi fejedelmek kapható.
Az erdélyi klasszikusok közül jelen van Kós Károly (három könyv), Reményik Sándor, Karácsony Benő, Bánffy Miklós, Szabó Dezső, a sokat vitatott Wass Albert több kötettel, Nyirő József úgyszintén.
A Forrás-nemzedékből Szilágyi Domokos, Hervai Gizella, Balla Zsófia, Szilágyi István, Lászlóffy Aladár ismert, viszont alig ismert Farkas Árpád és Magyari Lajos. Páskándi Géza és Kocsis István beépültek az irodalmi tudatba.
A fiatalabb nemzedékből több kötettel is jelen van Ugron Zsolna, Dragomán György és Orbán János Dénes, de ott vannak mások is legalább egy könyvvel: Tompa Andrea, Iancu Laura, György Attila, Demény Péter, Pap Sándor Zsigmond, Potoczki László, Muszka Sándor, Demeter Szilárd.
Ez a kép első látásra még kedvező is lehet, csakhogy rengeteg olyan alkotó van, akiket odaát nem ismernek. Csak két példa: Szabó Gyula és Bálint Tibor. Másokat nem említenék, sértő volna alkotói erejük teljében lévő írókról azt mondani, hogy a magyar fővárosban nem ismerik őket. Vidéken még annyira sem. Valami nem működik jól a magyar-magyar irodalmi kapcsolatokban és a könyvterjesztésben.
A másik gond, hogy az egészen fiatalok – a harminc év körüliek – alig ismertek. Akiket mi, öregek fiataloknak hiszünk – a Dragomán és Orbán János nemzedéke –, már ötven felé járnak.
Van egy harmadik probléma is: nem szívesen beszélek róla, de létező gond: aki Erdélyből áttelepül, annak választani kell (tertium non datur), vagy „urbánus” lesz, vagy „népi”. Orbán János és Demeter Szilárd esete jó példa erre, az urbánus média össztüzet zúdított rájuk. Bűnük az, hogy szerepet vállaltak a jelenlegi kormányzat oldalán: előbbi a Magyar Nemzet kulturális rovatának vezetője, utóbbi a Petőfi Irodalmi Múzeum megbízott (ideiglenes) igazgatója. Nemhogy a Dunának és Oltnak egy lenne a hangja, hanem a Duna és Tisza partján is kétféleképpen danolnak, s elvárják, hogy a Maros és Szamos partján is így legyen.
Gábor Attila
