2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egyháztörténetünk a reformáció és a keretek megtartásának feszültségéről szól

(Folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

– Dr. Tódor Csaba nemrég lett teológiai tanár. Mit jelent ez Önnek, és hogy látja az intézményen belüli oktatást?

– Gyülekezeti lelkészként mindig késztetést éreztem arra, hogy tanuljak. Lehet, hogy a lentről induló emberek megfelelési, bizonyítási kényszere engem is formál. A tudás viszont nem egyértelmű. Hittem abban, hogy a gyülekezeti lelkészség mellett és azzal párhuzamosan lehet teljesíteni a teológiai tanári elvárásokat is. Két évig ingáztam a gyülekezetből, amíg meghoztuk a döntést, hogy Kolozsvárra költözünk. Arra gondoltam, hogy a gyülekezettel való aktív kapcsolat, sőt a gyülekezetben való élet egy pluszt ad(hat) a teológiai hallgatók neveléséhez. Rájöttem viszont arra, hogy nem tudom megvalósítani az átmenetet a teológiai tanárság és a gyülekezeti lelkészi hivatás között. Nem tudtam összekapcsolni a kettőt. 

Nem azt mondom, hogy lehetetlen, de a jelenlegi intézményi struktúrák között nekem nem sikerült. Az intézményen belüli oktatás egész embert igényel. Két nagy pólus között aprózódnak fel a válaszok, a pró és kontra vélemények, ami a lelkészképzést illeti. Az első, hogy milyen legyen a mai lelkész. Az egyház milyen lelkészeket akar nevelni? A második, hogy milyen lelkészeket vár el a gyülekezet. A két pólus közötti átmenetet kell megvalósítani, átjárást, és nem szakadékot. Végeredményben a gyülekezetek alkotják az egyházat, viszont az egyház summázza, tartja egybe a különböző gyülekezeteket, a gyülekezetek sokszínűsége közepette kell egy egységes, felismerhető identitás, arculat. Erre a helyzetre született más országokban olyan válasz, hogy a lelkész legyen szolgáltatást nyújtó személy (menedzser, rendezvényszervező, spirituális vezető stb.) vagy egy klasszikus értelemben vett művelt, értelmiségi ember. De egyszerre nem lehet mindkettő. Nálunk még nem dőlt el a kérdés. Tény viszont, hogy a teológiai oktatás ugyanúgy küzd a magyar diákokért, mint más felsőoktatási intézmények. Megváltozott az információ minősége és mennyisége, amihez a diákok sokkal jobban alkalmazkodnak, mint az egyház több évszázados intézménye. Nyitni kell, ez nem is kérdés, csak hogyan, és meddig mehet el a lelkészképzés? Zajlanak már a képzés reformját célzó egyeztetések. Ez mindig is kihívás volt, hiszen emberek közé küldünk vezetőket, és nem elméleti kutatókat képezünk.

– Milyen lelkésznek lenni, és mit jelentett ma lelkipásztornak lenni Erdélyben? 

– A lelkészi pálya hivatás. Hivatásként élem meg olyan értelemben, hogy a lelkészi szerep több évszázadon át kialakult kulturális szimbólum. Ezt a szimbólumot – vagy ha úgy tetszik, keretet – tölti ki egy ember, egy személy. A mai globalizált és fogyasztói alapú tömegkultúrában keresi az érvényességét ez a több évszázados szimbólum, amit lelkészi hivatásnak nevezünk. Nagy a kísértés a fogyasztóiság felől: értelmezzük úgy az egyházat, mint sok más intézményt is, ami javakat termel és ad el egy közös piacon. A lelkész számára három hivatásgyakorlási modellt látok. Először az értelmiségi, az adminisztrátor és a lelki vezető. Az értelmiségi lelkész a hagyományos értékeket képviselő, konzervatív, történelmi egyházmodell számára bejáratott szerep. Az adminisztrátor a pályázó, ügyintéző, minden körülmények között a talpára eső, descurcăreţ típusú lelkész, aki akár másodállásként tekint a lelkészi pályára. A lelki vezető a teológiában és a lelkiségben elmélyült, hitvalló lelkész, aki az élő hit megtestesítőjeként éli meg hivatását. Nyilvánvaló, hogy a három modell nem teljesen választható le egymástól, átjárások vannak a különböző típusok között. Személyes tapasztalatom, hogy a lelkészi pálya és a vezetés problémája nagyon komoly kihívások elé állított az elmúlt negyedszázadban itthon. A vezetést úgy értem, mint a lelkész, aki hivatalánál fogva valláserkölcsi tekintély, adminisztratív ügyintéző egy gyülekezetben. És akkor még az egyház és a politikai hatalom kapcsolatáról nem is beszéltem, mert ez túl tág téma, és meghaladja ennek az interjúnak a kereteit. 

– Mi a véleménye az Erdélyben kialakult paphiányról?

– Két dolog lényeges a válaszadás szempontjából. Az egyik, hogy a hivatást mi választjuk, a másik, hogy Isten hív el erre a pályára. Mindkettő működik. A második nehezebb, hiszen a lelkészi pálya iránti érdeklődés csökkenése nem azt jelenti, hogy Isten a harmadik évezred elején ritkábban szólít meg, mint ennek előtte. A huszadik század második felében, a huszonegyedik század elején ismét felerősödő viszonyulás az egyház és a teológia iránt (vagyis az elfordulás) egy hosszú történelmi ívbe helyezhető bele, ami valamikor a skolasztika alkonyával kezdődött. 

A szekularizáció és az egyházi intézményi rendszer plafonálódását, körkörösségét látom egyik okaként annak, hogy csökken az érdeklődés az egyházban gyakorolható hivatások iránt. Napjainkban, amikor egy önszabályozó világpiac utópiájában keressük a paphiány okát, azt látom, hogy az egyház jó befektetési partner, de nem jó üzleti partner. 

Nehézkes a döntéshozatal az egyházban, lassúak a folyamatok, a hatalom működése sajátos. Az egyházi hatalom működésén a döntés és a kivitelezés kapcsolatát értem. Egy vállalkozás számára stratégiailag fontos döntésen több képzett ember tudatosan dolgozik, az egyház alapjában konzervál, megőriz. Ez azt jelenti, hogy az egyház tudatosan konzervál, a történelmi örökségét őrzi. Nem vállal viszont kockázatot a befektetett örökség kamatoztatásában. Az egyház ilyen értelemben nem profitorientált vállalkozás, és nem is kell az legyen. Egy globális piacon viszont a kereslet-kínálat, ár-minőség kategóriák viszont az egyházra is ugyanúgy vonatkoznak, mint bármilyen vállalkozásra. Ehhez a kihíváshoz naponta alkalmazkodni kell(ene). Időszerű válaszokat kér az egyháztól is a társadalom. Egy nagyon dinamikusan és sokrétűen fejlődő szellemi piactéren az egyháznak is van egy sátra, egy asztala, ahol kínálja a termékeit. Nem úgy tűnik, hogy a történelmi egyházi státus elegendő védjegy ebben az összefüggésben egyrészt. Másrészt viszont óvatosan kell kezelni a versenyhelyzet kihívásaira adott válaszokat, hogy meddig megyünk el, és hol kell megállni, hogy ne olvadjunk fel a multikulturalitásban. Az elmúlt huszonhárom évi gyülekezeti tapasztalatom nyomán azt látom, hogy az egyház alapműködése olyan, mint egy cégé, amit az állam beskatulyáz egy jogi személyiségbe (pl. nonprofit szervezet), és az állam munkaügyi, gazdasági mechanizmusai alapján kell működjön. Akkor lesz ebből a cégszerű intézményből egyház, ha megtöltjük valláserkölcsi tartalommal.

– Milyen a mai papsors?

– A papsors a gyülekezetben formálódik. Azt tapasztaltam, hogy a gyülekezet formál, a helyi hatások, elvárások, értékek formálják a lelkészt. Azt hiszem, hogy a papi sorsnak vannak ma is állandó és változó összetevői. Az állandók között a legfontosabb az élő hit Istennel. 

Ebben van egy iszonyúan nehéz és feszültséggel teli paradoxon. Egyrészt formál az adott gyülekezet – falu vagy város, vagy a kettő közötti átmenet a városközeli falvak esetében –, másrészt kell tudnom, hogy én elsősorban Isten ügyét szolgálom egy adott gyülekezet konkrét realitásában. Ez a döntésekben, vezetési stratégiában vagy a gyülekezeti vízió kapcsán rendkívül izgalmas helyzeteket teremt. Az Istennel való élő hit azért létfontosságú számomra, mert a papi élet magányos. Ha nem volna az, akkor feladnánk az integritását. Ha viszont teljesen elmagányosodik a pap, akkor a gyülekezettel való kapcsolata ezt megsínyli.

– Mi az, ami ma a legjobban, a leginkább hiányzik az egyházból és az egyházi életből?

– Az egyház egy adott közösség együttes megnyilvánulása. Egy közös alkotási folyamat, ha úgy tetszik. Ennek a közös alkotásnak egy hitbeli meggyőződés az alapja. Ez a meggyőződés Istenben, a lét alapjában gyökerezik. Nos, ezen a ponton van a gond. Ezt a közös alapot nehéz közösen kifejezni úgy, hogy az egyházi közösség egy szimbólum legyen a világban. Az egyház jel a világban, Isten élő szeretetének a megnyilvánulása.

Azt hiszem, hogy ez hiányzik a legjobban, hogy közösségként nyilvánuljunk meg. Illetve megnyilvánulunk úgy, mint a 21. század közössége, és attól szenvedünk, hogy egyrészt egy romantikus, ideális egyházképben akarunk élni, rengeteg a kivetítésünk (projekciónk), elvárásunk az egyházzal szemben. A fogyasztóiság viszont átalakította az egyházhoz való viszonyulásunkat. A fogyasztóisággal azonosultunk. Vagyis elfogadtuk azt, hogy nekünk valaki gondoskodik mindenről, amit mi aztán vagy megveszünk, vagy elutasítunk. Ezzel szemben az egyház olyan, mint egy üres kosár. Csak azt tudjuk kivenni belőle, amit beleraktunk. Elvárjuk, hogy valaki megrakja mindig a kosarat, feltöltse a polcokat, lekaszálja a temetőt stb. Röviden, az egyházból hiányzom én (elsősorban).

– Elégedett-e azzal, ahogyan ma kapcsolódik össze az egyház és a kultúra?

– Érdekes látni, ahogyan mindenevők lettünk. Az egyház számára ez jó, mert a rengeteg középszerű program, amit szervezünk, embereket vonz be. Legalább a Facebookon jól mutat. A kultúra az egyházban egy eszköz. A közös hit kifejezésének az eszköze. Na, de hol vagyunk ma attól, hogy valaki megmondja, hogy mit jelent a kultúra, vagy mi a kultúra? Vannak jó, szerencsés egymásra találások, de a tömegember és tömegkultúra megnyilvánulása elkerülhetetlen. A mindenevőség idejét éljük, van, amikor jóllakom, de a majonézt a kebabban nem szeretem.

– Mit jelent önnek a család?

– Sokszor elgondoltam magamban, hogy mi lenne nélkülük (három lányunk van). A hivatás szempontjából vajon mi lett volna, ha több időt tudtam volna a gyülekezetre, a projektekre, a gyermekekre, az oktatásra fordítani? Vajon mennyire köt le a család eltartási, megtartási gondja-baja? Másrészt sokszor eszembe jut, hogy milyen hálás vagyok a feleségemnek, hogy három szép gyermeket szült, hogy átlagon felüli kántor és szolgatársam volt a gyülekezeteinkben. Én nem tudom, hogy milyen egy gyenge kántorral szolgálni. A hivatás és család, a család és karrier dilemmája a kérdés lényege. Az én életem nehéz időszakaiban a családom mellettem állt. Huszonkét év házasélet után nekem a családom alapérték. A konzervatív keresztény családfelfogás híve vagyok. 

– Ha újrakezdhetné, ugyancsak a lelkészi pályát választaná?

– Sokszor kísért a gondolat, hogy vajon jól választottam-e. Még mindig a pályán vagyok.

– Hogyan foglalná össze az eddigi pályafutását?

– A folyamatos átmenetben élés.

– Hogyan tovább?

– Az oktatói pályán próbálok helytállni.

– Mi az Ön hitvallása?

– Ha nem is tudok semmivel sem hozzájárulni a világ jobbá tételéhez, akkor legalább tartsam meg jónak, ami jó.

– Mi a véleménye a reformációról, hogyan látja ma ezt, és unitárius szemmel mit mondana el az olvasóknak?

– A reformáció eléggé közkézen forgó fogalom. Nem is lehet másképpen, vagyis így van ez rendjén ma egy értékambivalens társadalomban. Ma egy picit többet foglalkozunk vele. Ez az értékambivalencia azt jelenti, hogy miközben folyamatos az értékek megkérdőjelezése, ugyanígy folyamatos az értékek létrehozása és meggyökereztetési kísérlete mind egyéni, mind közösségi szinten. Nemcsak az egyházak teszik ezt, hanem a humán profilú jogi személyek, vállalkozások és alapítványok, amelyek az emberrel foglalkoznak. Számomra ismerős, mindennapi társ, hiszen az átmenetben állandó útitársam. A kihívás az, hogy hol a határ. Ez a határ számomra a klasszikus erdélyi unitarizmus, ami meghatározható, és egyre komolyabban kell számolni vele. Egész egyháztörténetünk a reformáció és a keretek megtartásának feszültségéről szól.

– Hogyan értelmezhető ma a reformáció üzenete?

– 2017-ben ünnepeltük a reformáció 500. évfordulóját. Rá egy évre a vallásszabadság kihirdetésének 450. évét. Az akkor megfogalmazottak ma sem változtak, legfeljebb annyival, hogy a pandémia és a háború még gazdagították tartalmilag. De hát így van ez a történelemben.

– Tiszteletes úr, köszönjük a beszélgetést!

– Én is köszönöm a lehetőséget. 


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató