Emberek és sorsok

Elöljáróban egy kis magyarázat. Több éve már annak, hogy összefutottam egyik kedves diákommal. Diákként még fiatalos, erős alkatú és a jövőben bízó ember volt. Találkozásunkkor szomorú, beteg ember lett belőle, nem hasonlított régi énjére. Egy kis cukrászdában ültünk, és mesélt nekem élete egy nehéz szakaszáról. Amikor elváltunk, azt mondta: tudom, hogy írogatsz, egyszer talán megírod az én történetemet is! A vonat ablakából még integetett, ki tudja, hol és mikor találkozunk még. Egy régebbi érettségi találkozón osztálytársai emlegették. Nem tudott megbirkózni az élettel. Eszembe jutott, és úgy döntöttem, felidézem az emlékét. Kórházi tapasztalatairól beszélt. 

„A kórteremben csak ketten voltunk. Nem is kórterem ez, hanem egy folyosó végéből kialakított szükségmegoldás, azt mondták, veszélyes vírusok hordozói vagyunk. Karantén ez, vigyázni kell ránk. A laborvizsgálatok viszont nem mutattak ki semmilyen vírust a testnedveinkből. Mégis rosszul voltunk. Kaptuk a gyógyszereket, mégis egyre gyengébben éreztük magunkat. Ágyunk az egyetlen hely, ami biztonságos, nehezen hagytuk el, és tántorogva jutottunk el a fürdőbe. Az ápolók védőruhában végezték munkájukat. A mini kórteremben az ápolónőknek és a két betegnek is el kellett férniük. Szó szerint szorult helyzetben voltunk. 

A nővérek tudták a dolgukat, precízen és gyorsan végezték munkájukat, mielőbb szabadulni szerettek volna e kényszerű szobafogságból. Egyre kevesebben használták a védőruhákat, és a fertőtlenítés is elmaradt. Csak nekünk nem volt szabad kimenni, de hozzánk bármikor be lehetett jönni. Elgondolkodtató. Naponta többször kéne a kórtermet fertőtleníteni, de a takarítás csak a szemeteskosár kiürítéséből állt, a fürdőszobának becézett területet nem zavarták a takarítók.

 Humoros is lehetett volna ez a helyzet, csakhogy nem az. Vártuk az elbocsátó szép üzenetet, miközben még mindig karanténnal fenyegettek minket a nővérek. Pedig nem biztos, hogy fertőző betegek voltunk. Súlyos betegségünknek más oka lehetett. Jelentős súlyvesztéssel távoztunk. Lábunk a sok fekvéstől nem akart engedelmeskedni, csak segítséggel tudtunk mozogni. Hogy milyen betegséggel kezeltek ittlétünk alatt, majd a papírjainkból és a háziorvosunktól megtudjuk. Mert a sok beteg között mi csak egy tétel voltunk. Hisszük, hogy egészségesek leszünk.” Egy érettségi találkozó alkalmával tudtam meg, hogy egykori diákom itt hagyott minket. 

Schmidt Sándor tanár