A németek alig fele tudja, mikor kezdték el építeni a berlini falat, derül ki abból a felmérésből, amelyet a mai évforduló alkalmából készített az államszocialista múlt feldolgozásával foglalkozó közalapítvány.
A németek alig fele tudja, mikor kezdték el építeni a berlini falat, derül ki abból a felmérésből, amelyet a mai évforduló alkalmából készített az államszocialista múlt feldolgozásával foglalkozó közalapítvány. Nem meglepő, hogy az egykori keletnémet idős generáció jobban megtanulta a leckét, mint a mai cyberhősök, és tévedhetetlenül idézte a fekete napot: 1961. augusztus 13. A Nyugat-Berlint körbezáró, szigorúan őrzött drótkerítést háromméteres betonfallá növesztette az eszement hidegháborús egymásnak feszülés. Ez a fal csak egy kis darabja volt annak a vasfüggönynek, amely kettészelte Európát, népeket és családokat nyomorítva meg. A vörös diktatúrák elől milliók menekültek a szabad világként áhított liberális demokráciákba. Igaz, ebben a táborban is voltak vidám barakkok, de ki meri ma felvállalni a megkövezés ódiumát, hogy erről őszintén beszéljen? Pedig számunkra, a nyelvében-tudatában megnyomorított, elszakított magyarok számára az akkori anyaország a vágyott szabadság szigetét jelentette. És nem csak nekünk. A Balaton-parti üdülés éveken át több ezer kelet- és nyugatnémet famíliának az átmeneti családegyesítést jelentette. Mindezt, a diktatúrákra kevésbé jellemzően, a hatóságok elnéző együttműködésével. Sőt, huszonöt évvel ezelőtt megtörtént a csoda. Az államhatalmi gépezet cinkos segédletével átvágták Sopron mellett a magyar–osztrák határt és megtörtént az első szakadás a vasfüggönyön. Nem volt fegyverropogás és sebesülés. Csak szalonnasütés és piknikező „renitensek”. Na meg a „komcsi” középvezetők, belügyes tisztek, akik megértették az idők szavát, és felemelték a világokat elválasztó sorompót. Mindezt a Szent István-nap előestéjén. A negyedszázados évfordulón is nagyszabású lesz a megemlékezés, de a programban nem találtam utalást arra, hogy a piknikszervező egykori reformisták szerepelnének. Más, akkor még ifjú titán rendszerfeszegető tettei annál nagyobb hangsúlyt kaptak. Így van ez rendjén. A hatalom mindig megtalálja a módot a múltigazolásra. Pedig az egykori ifjú demokratának erre semmi szüksége. Ő valóban bontogatta, akkor még liberális indíttatásból, a népi diktatúrának becézett államszocializmus alapjait. De a vasfüggönyt végleg lebontani máig sem sikerült. Csak átalakítani úgy, hogy láthatatlanná tettük. Bennünk van. A csúszópénzes-lefizetős gesztusaink, a családi-baráti vállalkozásokká fejlesztett politikai pártok, az igazságszolgáltatás kijátszása, a munkát becsmérlő pozícióharcaink bizonyítják, hogy az átkosban megtanult túlélési technikák generációkon átöröklődnek. Kigyógyulni ebből csak a mostanában megvetett liberális demokráciákban lehet. Ahol háromszáz éve nyesik a pázsitot, és nem önmaguk védelmére alkotnak törvényt a botcsinálta honatyák. De addig még sok falat le kell bontanunk.
