Olvasom a minapi lapban, hogy nagyon-nagyon kevesen érték el az ötös jegyet az idei próbaérettségin. Természetesen ezen csodálkozni kellene, de hát nem csodálkozunk. Minek is csodálkoznánk? Ez minden évben így van, várható, szinte borítékolható. Az érettségin aztán valamivel jobb eredmények születnek, hogy miért, nem tudom, valószínűleg jobban odaáll az ember fia, lánya, tudja, hogy azon átmenni azért nagyon fontos dolog, főleg ha egész életét nem valamely gyorsétterem rántotthús-sütögető kiszolgálójaként kívánja eltölteni, hogy a társadalmi ranglétrán való feljebb kapaszkodás esélyéről (igényéről?) ne is beszéljünk. Hogy milyen sokan „bukták el” a próbaérettségit, az most lényegtelen, ott vannak a számok, gyors kereséssel az interneten meg lehet tekinteni, az okokról sem áll módunkban szólni, ahhoz átfogó tanulmány kellene. De arról talán szólhatunk, hogy – függetlenül attól, hogy ez-e az oka a siralmas nebulói szereplésnek vagy sem – még mindig mennyire rettenetesen elavult a hazai oktatási rendszer. Ugyan (hála Istennek) rég nem kell követnem senki életének ezen periódusát, azért gyakran adódik alkalom a témával kapcsolatos beszélgetésekre, amelyekből az rajzolódik ki, hogy ahhoz az időszakhoz képest, amikor az én nemzedékem járt iskolába, vajmi kevés változott. A tanulóknak mindmáig napi sok órában, rutinos egymásutániságban, a valós képességeikhez és érdeklődési körükhöz kínosan nem igazított információhalmazzal rottyantják tele a fejét, amelyet aztán rigurózus feleletek formájában kell visszaböfögniük egy olyan világban, amelyben bármilyen információ másodpercek alatt elérhető. Ma már nem kell könyvtárba mennünk, otthoni könyvespolcon lexikonokat keresnünk, szülőt vagy éppen tanárt megkérdeznünk, ha pont az alligátorteknősök párzási szokásaival járó rituálékára vagyunk kíváncsiak, elég gugliznunk egy rövidet, és meg is van az infó. Mégis, mindmáig, a rögtön elérhető információk korában is olyan tudásanyagot kellene a tanulóknak megjegyezniük, amelyre – hacsak nem abban az irányban kívánnak továbbtanulni, majd karriert építeni – az égvilágon semmi szükségük nincs, sőt, semmi hasznát nem veszik. Az idejétmúlt, második vonalbeli irodalmi alkotások pozitivista szemléletű, izzadságszagú elemzése (egy reálosnak), a dögnehéz matekpéldákkal való, sokszor órákig tartó tökölődés (egy humán szakosnak) helyett – vagy mellett, az előbbiekre szánt tanidő lecsökkentésével – miért nem azt tanítják, miért nem azt tanították meg nekünk, amire az életben valóban szükségünk van? Például azt, hogy hogyan válasszunk szakmát, hogyan építsünk karriert, hogyan működnek a biztosítási folyamatok, mire figyeljünk, ha bankkölcsönt veszük fel, hogyan nyújtsunk elsősegélyt, milyen közlekedési szabályokra figyeljünk a suliba való bicajozás közben, hogyan készítsünk pár alapcuccból egy jó kis kaját, ha egyedül vagyunk, hogyan szerezhetünk ösztöndíjat, milyen lehetőségeink vannak, ha mondjuk épp környezetkímélésből home office-ban kívánunk dolgozni, hogyan válasszuk ki a képességeinkhez és érdeklődési körünkhöz leginkább illő egyetemet, és a többi. És ezek csak úgy kapásból jutottak eszembe. Miért kell az élet körforgásába amúgy is frissen kilőtt, tapasztalatlan, személyiségjegyeiben még kiforratlan, gyakran agyonstresszelt tizennyolc évesnek a saját bőrén megtapasztalnia, kitanulnia mindezt? Van elég baja amúgy is, e próbálkozásai közül sokba pedig szinte biztosan belebukik, majd úgy érzi, nem jó semmire.
Ehelyett életidegen, a gyakorlati boldogulását semmiben sem segítő tematikákat kell memorizálnia, egy rendkívüli magas stresszfaktorral bíró érettségi vizsgán visszamagolnia, majd ha sikerült és átment, igyekszik minél gyorsabban elfelejteni az egészet, miközben a kellemetlen élménytől való kényszeres szabadulás folyamatában az agy törli a megtanult tananyag nagy részét is. Magyarul: sok hűhó semmiért. Persze, az érettségire szükség van. Az iskolára is szükség van, ez nem is kérdés. De az ott leadott tananyag nagy részére semmi szükség nincsen. Az maradjon az egyetemekre. Az utánunk jövőket pedig inkább tanítanák arra, amire valóban szükségük van, és nem arra, amiről az ezért felelős, elefántcsonttoronyban székelő múmiák úgy vélik, hogy még mindig ezzel lehet idő előtt teljesíteni a következő ötéves tervet.
