Életmentők a vár alatt

A magyar főváros nyári arcát körvonalazza, színeket, hangulatokat villant fel rövid sorozatunk. A teljesség igénye nélkül vonultat fel pillanatokat a júliusi Budapesről, mindössze annyit, amennyit egy egyhetes kirándulás során láthatatlan élménybőröndjébe gyűjthet, és hazacipelhet az utazó. 

*

A budapesti nyárban igazi oázisként hatnak a hűvös múzeumi terek. Aki azonban nem kimondottan testi, lelki felüdülésre, esztétikai élményre, hanem – akár sokkoló – időutazásra vágyik, legjobb, ha a budai vár alatt található Sziklakórház Atombunker Múzeum felé veszi az irányt.

A létesítmény a vár alatti, mintegy 10 kilométer hosszú barlangrendszerben született a második világháború idején. A negyvenes évek első felében légókórházként működött, ahol a vári lakosok és tisztviselők orvosi ellátását biztosították. Első kiépített területe ezt megelőzően riasztóközpontként funkcionált. Székesfőváros Sebészeti Szükségkórház néven 1944 februárjában nyílt meg. Sok ezer katona és civil köszönhette életét az itt dolgozó orvosoknak, nővéreknek. 1945-ben bezárták, ezt követően, 1948-ig egy magáncég, a Vírus Oltóanyagtermelő Intézet vette bérbe, amelynek elsődleges célja a háború után elterjedő kiütéses tífusz elleni oltóanyag gyártása volt. 1956-ban forradalmi kórházként működött, vezetője ebben az időszakban a János Kórház kiváló sebésze, dr. Máthé András volt. 1958–62 között átépítették és kibővítették, hogy vegyi vagy atomtámadás esetén is menedéket nyújtson. A haditechnikai fejlődés miatt már az 1960-as évek végére elavult lett, de továbbra sem szüntették meg. Megbízott kezelője a János Kórház maradt, a Polgári Védelem pedig raktárként használta. Az elkövetkező évtizedekben védelmi gyakorlatok, a 2000-es évek első felében alkalmi színházi előadások színhelyéül is szolgált. 2007-ben újították fel a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kezdeményezésére. Állandó kiállítótérként 2008-tól működik, két évvel később pedig megkapta a közérdekű muzeális gyűjteményi besorolást.

Az intézmény történetét bővebben a virtuális látogatók is megtalálhatják a www.sziklakorhaz.eu honlapon. Az élmény azonban élőben az igazi.

– Nem lesz melegük – figyelmeztet a múzeumi tér bejáratánál a kedves arcú, információkban gazdag, pergős előadását humorral fűszerező túravezető. Aztán indulunk is előre a szűk folyosókon, ahol először a Budapest ostroma című kiállítást tekintjük meg. Megszűnik a jelen, 1944–45 Budapestjének utcáin járunk. Látjuk a házról házra ostromlott, feldúlt fővárost, az égő hidakat, az épületek romjait, aztán a kórtermek tűnnek fel, a kényelmetlen vaságyak, amelyekben hármasával fekszenek a sebesültek. (Utólag, a wikipédiát böngészve, tudtam meg, hogy Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása ez.) Korabeli gyógyászati eszközök, kötszerláda, orvosi vizsgáló és a polgári védelem eszközei, megannyi gázmaszk vonzza magához a tekintetet. A mindennapok hőseiről szól ez a kiállítás, ezt – az egyébként hasznos és élvezetes – kísérőszöveg nélkül is tudjuk, érezzük.

 

Az iszonyat termében

A továbbiakban érzékenyebb idegzetűeknek semmiképpen sem ajánlatos fordulatot vesz a bemutató. Erre az idegenvezető is figyelmeztet, a látogatók többsége azonban (ahogy mi is) valószínűleg éppen az elkövetkező percekért lépett be a föld alatti kiállítótérbe.

Az Én lettem a halál, a világok pusztítója nevű kiállítás a japán Hiroshima Peace Memorial Museum közreműködésével jött létre. Az atomfegyverek bevetésének borzalmaira hívja fel a figyelmet az elrettentés helyett a szemléltetés eszközeivel. Egyebek mellett olyan eredeti, megrongálódott tárgyak várják itt a látogatót, amelyek az 1945-ös hirosimai és nagaszaki atomtámadást követően megmaradtak. Egy japán kislány uzsonnásdobozán, a megégett rizsszemeken időzik sokáig a tekintetem. Számomra ez a legmegdöbbentőbb mozaikdarab az Európában egyedinek számító kiállításból, amelyet október végéig még megtekinthetnek a Budapestre látogatók.