2020. augusztus 12., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A kincsesszekrény

Özv. Pávai Gyuláné Hunyadi Margit nyugalmazott tanítónőt hosszú ideje ismerem. Tudom, láttam, hogy sokat és szépen kézimunkázik, hogy valamennyi jellegzetes erdélyi népi hímzésfajtát szívesen és szakértelemmel műveli, és otthonos a csipkehorgolásban is. Mindezeken túl különösen tisztelem benne, hogy kétméteres faliképein kiváló matematikai érzékkel szerkeszti meg, varrja egymás folytatásaként a különböző erdélyi hímzéstípusok mintakincsét, olyan életfákat álmodva és alkotva meg, amelyek táltos erővel kapcsolatot teremtenek föld és ég között. 


Hogy hányféle változatos darabból (különböző népi hímzéssel varrt párnák, terítők, falvédők, drapériák) áll az a gyűjtemény, amelyet egy életen át varrt, és amely unokáira marad, összességében a napokban vettük számba. A kincsesszekrény tartalmától valósággal elállt a lélegzetem. Elképzelni sem tudom, hogy az életét kitöltő tanítás, a kényszerű ingázás, a fokozati és versenyvizsgákra való készülés, a gyermeknevelés, a férje által közel két évtizeden át vezetett aradi Kölcsey egyesület bel- és külföldi meghívottjainak vendégül látása, a diákjaiknak rendszeresen szervezett nyári kirándulások, táborok mellett hogyan tudott egy szekrényre való kézimunkát kivarrni. Sőt, szinte mindenik mellé immár társat is, hogy két lányunokája között egyenlően ossza el a rendkívül gazdag örökséget. És a kész kézimunkák mellett minden mintát is megőrzött, ami valaha is megtetszett neki. 

Az életük javát Aradon töltő, és nyugdíjaskorukban a fiuk és családja közelébe költöző pedagógus házaspár marosvásárhelyi Köteles utcai lakásán beszélgettünk arról a megpróbáltatásokkal és küzdelmekkel teli életútról, amely egy szászból magyarba olvadt hagyományokat őrző Beszterce megyei evangélikus településtől vezetett Marosvásárhelyig. 

– 1939. szeptember 10-én születtem Zselyken, az elemi iskoláimat ott végeztem – mondja érdeklődésemre Pávai Margit. – A főúttól öt kilométernyire fekvő, éveken át rossz úton nehezen megközelíthető Zselyk gazdag falu volt. Harmadik temploma 2016-ban töltötte a százötven évet. Az egykori felekezeti iskola 1858-ban épült, és az akkor több mint 900 lakosú településen minden gyermek járt iskolába. Nagyon szervezett falu volt, több mint százéves fúvószenekarral, gazdag művelődési élettel, amelyet a helybeli fiatalemberek vezettek.

Édesapán kerekesmesterként dolgozott, a falu lakói a gazdálkodás, a szőlő- és gyümölcstermesztés mellett, különösen a háború után, cserép- és téglavetésből és -égetésből pótolták a megélhetéshez szükséges összeget. Gyermekként mi is segédkeztünk.

Nagy megpróbáltatást jelentett a második világháború után elrendelt menekülés. 1944 szeptemberében katonai parancsra az oroszok elől a falu minden lakója szekéren el kellett hagyja a települést. Miután az oroszok békésen elmentek mellettünk, és néhány nap múlva visszatértünk, a házakat a szomszédos falvak lakói úgy kifosztották, hogy még az ajtó- és ablakkeretek sem maradtak meg, holott már a nyakunkon volt a tél. Édesapán gyalupadját húsz év múlva találtuk meg. 

A háború után kezdtem az iskolát, nagyon nehéz körülmények között, se könyvünk, se füzetünk nem volt. A tanítókat is elvitték katonának, és nem tértek vissza. Szerencsénkre egy Zselykről elszármazott tanítót a menyasszonyával a menekülés a faluban ért. Mivel nem tudtak a Székelyföldre visszatérni, ők kezdték el tanítani az alsó és a felső tagozatos gyermekeket. A hét osztályt követően a kolozsvári tanítóképzőbe iratkoztam, és négy év után el is végeztem.

Tulipánfa
Fotók: Bodolai Gyöngyi


– Gyermekkorodban mit kézimunkáztak Zselyken az asszonyok?

– Elsősorban fontak, szőttek, a lepedő, a törülköző, az asztal- és ágyterítő, a zsákok stb., minden textília a lakásban háziszőttes volt. Juhtenyésztéssel is foglalkoztak, és a férfinadrágot, a „szürke harisnya” anyagát szintén házilag fonták, szőtték, varrták. Zselyken fehér harisnyát nem viseltek. A ványolt gyapjúból az arra alkalmas varrógépen a harisnya mellett kabátot varrtak. A kendert is feldolgozták, megfonását a gyermekek a csepűn tanulták meg. Falvédőt és abroszt varrtak jobbára keresztszemmel, láncöltéssel, töltéssel, saját horgolású csipkével díszítették. Kézimunkázni az iskolában is megtanították a lányokat, akik a stafírungot a szülők segítségével készítették el. Kislánykoromban azsúrral szegtem be a zsebkendőt, és száröltéssel varrtam egy kis virágot a sarkába. Valamivel el kellett kezdeni. És ne felejtsem el a kalapfonást, a szalmát fonták, és a kalapot meg is varrták. Öt ággal, három ággal, hét ággal magam is tudtam fonatot készíteni. Két nagyon régi, még a szász hagyományokat őrző háziszőttes anyagból, keresztszemes mintával, kézicsipke-betétekkel, széllel díszített terítő ma is megvan. A keresztszemmel kivarrt feliraton a nagyanyám és szász nagyapám neve mellett az 1903-es évszám olvasható – mondja, és mutatja a ma is gyönyörű, értékes ágyterítőt és asztalterítő társát. – A szász felirat jelentését: „Emeljétek szemeteket az égre, onnan jön az Úr segedelme”, képzőbeli tanárom, Nagy Jenő fordította le magyarra. A sógornőm kapta édesanyámtól ajándékba, és nekem adta, abban bízva, hogy az unokáim megőrzik, és tudnak vigyázni rá.

A képző elvégzése után Magyardécsén tanítottam, majd négy év után – bár kinevezéssel kerültem oda – egy helybeli házaspár kapta meg az állást. 1960-61-ben Kárásztelek következett, Újlakon kellett leszállni, majd átmenni a hegyen keresztül. Életemben annyit nem éheztem, mint ott. Édesanyám időközben nagyon beteg lett, ágyba került, és akkor hazamentem Zselykre, ahol négy évet tanítottam, majd férjhez mentem. A férjem, aki korábban Árpástón tanított, Enyedszentkirályra került pszichológusnak, logopédusnak a fogyatékkal élő gyermekek iskolájába, ahova én is követtem őt. Öt év után Aradon kapott állást, ahova a gyermekkel egy év után sikerült utána menni, majd hét éven át helyettesítőként dolgoztam, mert nem szerveztek a városi állásokra versenyvizsgát. Olyan év is volt, hogy egy közeli faluba ingáztam. Végül versenyvizsgával az aradi 1-es számú iskolában lettem tanítónő, majd letettem a második, és az iskola magyar tanítói közül elsőnek az első fokozatú vizsgát is. 

– A képzőben milyen kézimunkát tanultatok?

– Jobbára olyan dolgokat, amit a gyermekeknek kellett később tanítani, Kolozsváron akkoriban nem fektettek hangsúlyt a kézimunkára, és mivel jegyzetekből kellett tanulni, a felkészülés sok időt vett igénybe. A magyartanárunk Nagy Jenő, a rajztanárunk Vámszer Géza volt, később mindkettőjüknek örömmel vettem meg a könyvét. Mivel különböző vidékekről voltak iskolatársaim, ha nem is varrtam, alkalmam volt megismerni a Kolozsvár környéki vidékek jellegzetes hímzésfajtáit. 

– Mikor kezdtél el úgy igazából varrni?

– 1956-ban Décsében. Egyrészt a rettegi Bereczki Klári kolléganőm ösztönzésére, akinek két egyetemi oklevele volt (történelem szakot és teológiát végzett), és a tanítónő kolléganők példáját követve, akik órák után az iskolában maradtak, és varrtak. Egymástól másoltuk a mintát, és tőlük tanultam meg a kalotaszegi, a torockói és más népi hímzéseket. A későbbiekben, ahol mintát láttam, gyűjtöttem. A tanfolyamokon is varrtunk, Enyeden például nemcsak mintákat kerestem, kivarrtam ráma nélkül egy torockói párnát, a kolléganők csodálkozására.

Fokról fokra valósággal szerelmes lettem a néprajzba, a kézimunkába. Addig nem nyugodtam, amíg nem tanultam meg mindenik népi hímzésfajtát. Akkor jelentek meg a mintáskönyvek nyomtatásban, amelyekből kedvemre válogathattam. Ezt követően a tű soha nem esett ki a kezemből. Ha nagyon ideges voltam, varrtam, ha rádiót hallgattam vagy a televíziót néztem, varrtam, ha beteg voltam, szinte-szinte a varrás gyógyított meg. 

A mai napig sem álltam meg. Annyira pihentet, annyira más világba kerülök, amikor kézimunkázom, mintha nem is én volnék. 

Életfa állatokkal


– Miután minden népi hímzéstípusban kipróbáltad magad, nem maradtál meg a megszokott mintáknál, továbbgondoltad, hogy valami eredetit alkoss, ami a te elképzelésed tükrözte. Így születtek meg a faliképek és az életfák. Hogyan jutott eszedbe, hogy megtervezd őket? 

– A templomban énekelve, az Evangélikus énekeskönyv 535-ös énekének (Isten szívén megpihenve) a harmadik versszaka döbbentett rá, hogy mennyire szép lenne az énekben megfogalmazott gondolatot kézimunkával kifejezni. „Gyújtsd a szikrát tiszta lángra,/ Hogy mindenki lássa meg, / Hogy egy törzsnek vagyunk ága,/ S a koronánk is csak egy.” Akkor képzeltem el egy olyan életfát, amelynek egy a gyökere, és vidékenként hasonló ugyan, de mégis más a lombja, virága, majd ugyanabban a koronában fonódik össze. 

Nézzük a kézimunkákat, az első torockói párnát kékkel, amelyet vastagabb fonal hiányában négy szál vékonyabbal varrt ki. Hosszú, torockói hímzéssel varrt drapéria, a régi aradi lakásban volt, kicsit kiszívta a fonal színét a nap. Szilágysági keresztszemes párna, fehér francia liliom piros alapon, gránátalmás minta, fehér alapon pirosban, kalotaszegi írásos párnák pirosban, kékben, feketében, fehér mintás kerek és nagyobb asztalterítők, keresztszemes terítők, a volt és a jelenlegi egyházközségnek varrt falidísz. Öt méter hosszú, kézzel írott kalotaszegi minta nyomán varrt drapériát csodálok meg. Majd az önálló alkotások következnek, egy torockói és egy kalotaszegi falikép a legjellegzetesebb mintákból összeválogatva, aztán a keresztszemes életfa. 

– A nyolcvanas évek végén kezdtem varrni állatmintákkal a saját fantáziám szerint. Lent egy vadászattal kezdődik, régi rongyos mintáról varrtam ki, és legnagyobb meglepetésemre 1990-ben egy budapesti kódexkiállításon az egyik Corvina kódexben láttam viszont. A lovak után a szarvasok, pávák, madarak következnek, a griffmadár, a kakas, fent pedig az apró madarak, békegalambok a kicsi fiókákkal. Rendkívül érdekes, órákon át lehet nézni. Munkásságának csúcsa az erdélyi népi hímzéstípusokat egybefoglaló két életfa, amelyeken a kalotaszegi, torockói, széki, mezőségi, udvarhelyszéki, marosszéki mintakincs tulipánjai, több mint kétszáz féle tulipánmotívum nyitja szirmait az ég felé. 

– Mekkora munka volt kiválogatni, összeszerkeszteni, megrajzolni, kivarrni! Mennyi különböző érzést, gondolatot varrtál bele! – mondom, amire egyetlen szó a folytatás:

– Az életem.

Ágyterítő 1903-ból