2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Sok nemzedék álomvilága, megélt és eltékozolt, elfelejtett vágyak, elindulások és megtorpanások, megannyi révbe ért és célt tévesztett életfonal tekeredik csodás harmóniába, amikor Vitális Jenő muzsikál. Én legalábbis ezt érzékeltem múlt szombat este egy marosvásárhelyi szórakozóhelyen, ahol a fehér hajú, jóságos arcú zenész az óbudai túrós csuszáról, az időtlen szerelemről és arról énekelt, billentyűs hangszerén kísérve önmagát, hogy „történjen bármi…”

Két daláradat között, pihentető levegőzés közben kérdeztem meg, hogy megosztaná-e velem, velünk a szebbnél szebb melódiák mögött húzódó saját történetét. Hétfő délelőttre beszéltük meg a találkozót a Hadsereg téri oroszpiacra, ahol a hatvanas éveiben járó férfi feleségével ruhaboltot működtet.

– Mezőfelei születésű vagyok – indult a történet az illatos kávé mellett, amire beszélgetőtársam meghívott. – Már gyerekként érdekelt a zene. Mezőcsáváson működött egy zenekar, annak a harmonikása volt az első, aki muzsikálni tanított. A harmonika lett tehát a hangszerem. Míg a korombeli gyermekek futballoztak, én otthon gyakoroltam a harmonikaleckét. A négy elemi osztályt a szülőfalumban végeztem, ötödiktől Csáváson tanultam tovább. Kilencedik osztályban a marosvásárhelyi Népművészeti Iskolában harmonika szakon mélyítettem el a zenei tudásom. Volt ott egy zongora, amelyen mindig „pötyögtettem”, így kerültem közelebbi kapcsolatba a billentyűs hangszerekkel, amelyek annyira megfogtak, hogy egy évet még „ráhúztam” a tanulmányaimra.

Jenő 16 évesen már zenekarban játszott – tudom meg hamarosan.

– A hetvenes-nyolcvanas években faluhelyen évente sok zenés mulatságot tartottak, nemcsak esküvői és születésnapi ünnepségeket, hanem tízféle hagyományos bált is, köztük szüretit, regrutát és farsangit. Az ilyen alkalmakon mindig ott voltunk, és muzsikáltunk. Hatan alkottuk a bandát. Amikor behívtak katonának, Ábrám Tibor (sz. m.: közismert nótaénekes) lépett a helyembe, miután leszereltem, két évig együtt zenéltünk. 1990-ben bomlott fel a zenekar.

– Milyennek látja az átmuzsikált éveket? – marasztalom kérdésemmel az elmúlt időt.

– Szépnek és fárasztónak. Akkoriban a szombat is munkanap volt – a marosvásárhelyi számológépgyárban dolgoztam szerszámlakatosként –, és sokszor munka után indulni is kellett egy rendezvényre. Görgényüvegcsűrre tíz évig jártunk zenélni. A lakodalmak szombat délutántól vasárnap hajnalig tartottak, aztán kicsit megpihentünk, és vasárnap déltől este 8-9-ig zajlott az esküvő utáni mulatság, az úgynevezett kontyoló, amit végigmuzsikáltunk.

– A kilencvenes évek elejétől szüneteltette a zenélést? – szólalok meg újra.

– Nem, mert került egy másik zenekar, aminek 2010-ig voltam a tagja. A harmonikázásról még 1986-ban, a korábbi formációban lemondtam. Első választott hangszerem akkor már túl nagy fizikai megterhelést jelentett, feldagadt tőle a karom, bog lett a csuklómon. Így maradt az elektromos zongora, orgona. 

– Meddig dolgozott a számológépgyárban? – nyitok meg egy másik utat a beszélgetésben.

– A rendszerváltásig, utána áttértem a kisiparosságra. Mezőfele híres a nádfonás hagyományáról, én is ennek kezdtem neki, cirokseprűt, illetve házi seprűt készítettem. Különböző vásárokon, Medgyesen, Szebenben, Bánffyhunyadon értékesítettük a feleségemmel a portékát. Idővel azonban már nem érte meg, a cirkot ugyanis meg kellett termelni, egyre több lett az ezzel járó kiadás, a seprű ára viszont nem nőtt. Így aztán 2000-ben váltottunk, ekkor következett a ruhabolt, amihez a kezdetektől az oroszpiacon béreljük a helyiséget. 

Hat évvel az új vállalkozás beindítása után ütött ki a piacon – a médiában is nagy visszhangot keltett – tűz, Jenőék boltját azonban megvédték az égiek.

– Éppen azon a helyen keletkezett a tűz, ahol most árulunk, de akkoriban a piac közepén volt a helyünk, odáig nem értek el a lángok – meséli beszélgetőtársam. A pandémia alatt három hónapra be kellett zárniuk a boltot, utána viszont annál jobban ment az árulás. Az utóbbi időben, a nagy bevásárlóközpontok elszaporodásával azonban egyre gyengébb a forgalom.

– Inkább a középkorú és az idősebb korosztály jön ide vásárolni, a fiatalok a plázákat (mall) választják, még akkor is, ha ugyanazt a minőséget kapják ott, mint itt – jegyzi meg Jenő, akit most újra a zenélésről kérdezek.

– Miután 13 évvel ezelőtt a második zenekar is felbomlott, aminek a tagja voltam, egyedül folytattam a muzsikálást. El-eljárok rendezvényekre, ha esküvőkre hívnak, „utcázni”, még a harmonikát is előveszem. Múlt szombaton „pótjátékos” voltam, egy zenészkollégát helyettesítettem.

Vitális Jenő számtalan éneket ismer, hogy pontosan mennyit, maga sem tudja, de valamennyi kedves a szívének. 

– A városi rendezvényeken nemigen kérnek népdalt, a magyar könnyűzene örökzöldjei, a Neoton-, Bikini-, Apostol-, Zoltán Erika-slágerek azonban talán még száz év múlva is szólni fognak – teszi hozzá a zenész. Beszélgetésünk végén az utánpótlásról kérdezem.

– Egy fiam és egy lányom van, a lányomtól egy hároméves kislány unokám. A zenészpálya a fiamat találta meg, 2010-ben, 15-16 évesen már gitározott, jelenleg billentyűs az Aktív zenekarban. Sok a felkérésük, már jövőre is van – mondja beszélgetőtársam, majd hozzáteszi: ezt az életformát csak szeretettel teheti magáévá az ember, hiszen a tehetséget a Jóisten adja, a rengeteg gyakorláshoz azonban kell a személyes eltökéltség, a belső tűz. Az, ami múlt szombat este azon a bizonyos szórakozóhelyen engem is megérintett.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató