Egykori malmok a Sóvidéken és a Nyárádmentén

Ennek a kultúrtörténeti mechanikai szerkezetnek Európában közel kétezer éves múltja van, nézzük meg a fejlődése és terjedése fontosabb mozzanatait!

Andrew Wilson, az Oxfordi Egyetem régészprofesszorának írása szerint a legrégebbi vízimalom, melyet megtaláltak, a dendrokronológiai vizsgálatok alapján i. sz. 57–58-ra tehető. A vízimalmok építése Kr. u. az I. század végén, a II. század elején kezdődött. Európai elterjedésének első forrásvidéke a 10. századbeli Anglia, ezt követte Franciaország, majd Spanyolország. A szerkezet megismerése, építése nyugat felől terjedt kelet felé. A malomépítés nyomában járt az ipari, gazdasági fellendülés. 

A székelyföldi malmokról a legelső írásos említés 1589-ből származik, törvényszéki jegyzőkönyv őrizte meg. Csík, Gyergyó és a Kászonok vidékén a malomépítést elsősorban a fafeldolgozás és -kitermelés határozta meg. A déli részeken többnyire lisztelőmalmok voltak. 

Az energia hasznosítása szempontjából beszélhetünk lisztelő/daráló-, hántoló-, fűrészmalmokról, csőfúvó, kendertörő, érczúzó, ásványőrlő, lőporőrlő és papírmalmokról. Az utóbbiak nemcsak a papiroskészítéshez szükséges nyersanyagot zúzták szét, hanem vegyi kezeléssel fel is dolgozták. 

Volt kártolómalom, ványoló-, kallómalom, lomozómalom stb., amelyben a posztóholmit készítették ki. A szerkezet neve, a név gyökere a latin molina. Innen került az ószlovénba, aztán a magyar nyelvbe is. A bonyolultabb mechanikai őrlőgépezeteket az európai feudalizmus kori népek a római civilizáció vívmányaiként örökölték. A római találmány közvetítésében szerepet kaphattak a birodalom területére költözött vagy szomszédos népek. 

A történelmi Magyarország területén a molnárság mint szakmai testület kiemelkedően fontos társadalmi réteget alkotott, céhszervezeteik erősek voltak. A korai paraszti polgárosodásban is jelentős szerepük volt. A közülük kiemelkedő iskolázott értelmiségiek a közösség jelentős vezetőivé váltak. 

A malmok különféle fajtái különleges építmények létrehozását kívánták meg. Az üzemépület és a lakóépület sok esetben egybeépült. A molnárok az ács- és fatechnika legkiválóbb mesterei is voltak, a kőmunkához is értettek. A belső szerkezetek sokfélesége miatt szükségessé vált két vagy három szint fölépítése. 

Gyakran a molnárok készítették a kúriák, udvarházak belső famunkáit. Legkiemelkedőbb a szentbenedeki Kornis-kastély (1944-ig állott) népi faragású lépcsőháza (17. század), Molnár Albert munkája. 

A malom a falusi, mezővárosi társadalom fő érintkezési helye volt. Itt tárgyalták meg a híreket, a közösség hétköznapi problémáit. 

 

Sóvidéki sajátosságok

Ilyen vonatkozásban Korond a Székelyföld kiemelkedő pontja volt. A helyi lakosok 36 malmot tudnak említeni. Ezek lisztelőmalmok voltak, de mellettük léteztek ványolók, dürückölők, fűrészmalmok is. Közben megjelentek a festékőrlő és a sóőrlő malmok is. A festékőrlő malmok az agyagedények zománcozását szolgálták. A parajdi kősót sóőrlő malmok aprították. 

*

A vízimalmok lelke a malomkő pár volt. A Kárpát-medencében kerek lapjával dörzsölve zúzó malomkőtípusokat használták. Olajütőkben, gyümölcsecet-készítő műhelyekben, kendertörőkben használatosak voltak a törővályún függőleges tengely körül körbejáró, függőleges forgássíkú hengerpalásttal zúzó malomkövek. Anyaguk: a keményebb malomkőtől a limnokvarcitos tufáig számos kőzetfajta. Két fő típus volt ismeretes: 1. önélesítő kövek; 2. más fajtákba recés éleket, vájatokat kellett vésni. Ezek a vájatok egyfelől a zúzáshoz szükségesek, másrészt a hűtést szolgálták. 

Régen a malomköveket „szálban álló kőzetből faragták ki”. A cement elterjedésével szokásba jött a malomkövek ragasztása. Az ilyeneket franciaköveknek nevezték. Gyakran erős vasalás vette körül őket. A behulló gabonaszem az alsó kő etetőlapjáról, középről a darálólapra csúszott, majd a kövek közül kihullott a lisztesládába, vagy a közbeiktatott szitarendszerbe jutott. 

A kő minőségét figyelembe kellett venni, aszerint vágták. A lyukacsos szerkezet meghatározta az őrlési sebességet és az őrlemény minőségét, szemnagyságát. 

 

Nyárádmenti jegyzetek

Szakmai szempontból is megbízható, dicséretes munkát végzett 1976-ban Bencze János ny. tanító, aki 54 gépelt oldalon megírta a nyárádmenti Deményháza monográfiáját. Ebben a műben rögzítette annak a tíz vízimalomnak a molnárját, tulajdonosát, akik az idők folyamán kezelték és birtokolták a malmot. Ritka az az erdélyi település, amelynek malmairól ennyi pontos adatunk van. Nézzük hát közelebbről:

1. Tóth család malma olajütővel, ványolóval, gyapjúfésülővel, tulajdonos: Barabás Dénes; 2. Felső Jánosi fiak malma (Puskás-féle malom, tulajdonos: Boér Imre); 3. Kovács Miklós és társai malma. Megszűnt 1912-ben; 4. Kápolna alatti malom gyapjúfésülővel, tulajdonos: Kovács István; 5. Kovács és Orbán családok malma ványolóval, olajütővel és gyapjúfésülővel, tulajdonos: Forika Ferenc; 6. Alsó Jánosi fiak malma fűrésszel, gyapjúfésülővel, tulajdonosok: Kovács Miklós, Kovács Károly, Nagy Mihály, Dénesi János, Jánosi Péter, id. Bencze János; 7. Puskás-féle szitásmalom olajütővel, fűrésszel és ványolóval, tulajdonos: Bencze János; 8. Bereczki-malom, tulajdonos a márkodi református egyház. A szerző rögzítette a tulajdonosok változását, és a malomhoz tartozó 18 hold kitűnő szántóföld tulajdonosainak változását is; 9. Balogh és Orbán fiak malma, megszűnt az 1890-es évek elején. Hiányzott a hozzá vezető út, csak gyalog lehetett odamenni; 10. Gálok malma. Külön duzzasztógátja volt, melyet elvitt az 1912-es nagy árvíz. A malom víz nélkül maradt, ezért megszűnt. 

Helytörténeti és néprajzi szempontból is nyereség, hogy ilyen kis falu tíz malmáról ilyen sok adat maradt az utókorra. 

Forrásmunkák: Magyar néprajzi lexikon, 3. kötet, 510–514. o.; Ádám Gyula–Cseke Gábor: Székelyföldi vízikerekek nyomában, Hargita Megyei Kulturális Központ, Pro Print, Csíkszereda, 2009; Márton Béla: Malmok és molnárok, Hazanéző, 2004/2. 

Összeállította: Márton Béla