Ha írásom vagylagos lesz, nem én tehetek róla, hanem a kor, amelyről szól.
Ha írásom vagylagos lesz, nem én tehetek róla, hanem a kor, amelyről szól. Pár nappal ezelőtt írtam egy cikket, amely lehet, hogy nemtetszését váltotta ki, sokak szerint az 1940 és 1944 közötti évek nem csupán tragédiát jelentettek. Ahogy vesszük, mondom, és a mérleg másik serpenyőjébe igyekszem pozitívumokat felhalmozni.
Kétségtelen, hogy az észak-erdélyi magyar több kedvező dolgot sorolhat fel, mint, teszem azt, az Észak-Erdélyben maradt román. Itt van mindjárt a közigazgatás: a változás szele, sodrása, rémülete elvitte a korrupt hivatalnokot, akinél mindent el lehetett intézni sok pénzért, ám ez a közigazgatás szigorúbb volt és kiegyensúlyozottabb, bürokratikusabb, írásbelisége jobban fejlett. Érteni lehetett. Igaz, meg kellett tanulni, mint húsz évvel korábban a románt, és az még egy született magyar (ügyvéd) számára sem volt egyszerű, ugyanis a húsz év különélés számos új kifejezéssel, jogi fejleménnyel és fejlesztménnyel gazdagította az amúgy is komplikált magyar adminisztrációt. A hivatalnokok milyenségéről most ne essék szó.
A határokat úgy húzták meg, hogy kevéssel több magyar volt Észak-Erdélyben, mint román, míg Dél-Erdélyben éppen fordítva. Ez az aránypár aztán jórészt szétcsúszott a menekülések, átköltözések és áttelepedések folytán. Dél-erdélyi magyarok érkeztek a megnagyobbított Magyarországra; vásárhelyi vagy kolozsvári, máramarosi, dési románok hurcolkodtak át batyuval a megkisebbített Nagy-Romániába. Elfutott tőlünk elsősorban a katonaság, titkosrendőrök, a hivatalnoknépség, értelmiségiek, tanárok, tanítók, idetelepített kultúrzóna-haszonélvezők, hivatásos magyarüldözők, nagybirtokosok, gazdag magánzók. Maradtak a kisemberek, munkások, parasztok talpalatnyi földön, maradtak olyanok, akik tudtak magyarul (értel-miségiek, tisztviselőcskék, a vegyes házasságban élők), nagy részük még az első magyar érában nevelkedett, beszélték a szomszédok nyelvét, beszélő viszonyban voltak, s bíztak abban, hogy nem lesz nagyon-nagyon rossz dolguk: tiszta volt a lelkiismeretük, nem gyűlölködtek, nem gyűlöltek. Medgyesről, Brassóból, Tordáról vagy Dicsőszentmártonból áttelepült a magyar értelmiség, kisegzisztenciák, olyanok, akiket üldöztek nemzetiségéért, nyelvéért, vallásáért, tanárok, orvosok, művészek, szabadfoglalkozásúak. Maradtak a kisemberek, parasztok, papok, kétkezi munkások. Emitt többült a magyar és örvendezett (egy darabig), amott szaporodott a román és sóvárogva gondolt a visszatérésre, nem minden revansvágy híjával. A magyarság ekkor szórványosult igazán Dél-Erdélyben saját értelmiségi/iskola nélkül.
A legnagyobb pozitívum a magyar nyelvű oktatás kiterjesztése, fejlesztése volt. Iskolaalapítások minden szinten, aminek ügyét és fenntartását elsősorban az állam vette a kezébe, de a felekezetek is megnyithatták betiltott, nyilvánossági jogtól megfosztott oktatási intézményeiket, vagy újakat hoztak létre minden községben, városban. Érettségi vizsgát tehettek azok, akiket két évtizeden át módszeresen elvágtak az elfogult és rosszindulattal telt vizsgaszörnyek. És a kolozsvári egyetemet újra Ferenc József Tudományegyetemnek hívták, Szegedről részben visszatért a régi tanári kar, erdélyi szellemi kiválóságok kaptak katedrát, és az orvosi, jogi és bölcsészkar megkezdhette munkáját. Hamar kiderült, hogy nincs minden szaktantárgyhoz elegendő tanár, ezért aztán anyaországi professzorokat hívtak, olyan kiválóságokat, mint Miskolczy Dezső vagy Mészöly Dezső, Entz Géza, László Gyula, azok, akik 1945 után is maradtak, maradhattak, és a Bolyai Egyetemen nekiláttak a romániai magyar értelmiség fel- és kineveléséhez. Meg érkeztek olyanok, aki fajvédő eszmékkel szemetelték tele a szellemi teret. A magyar diák előtt megnyílott az egyetem, a legkiválóbbak tanársegédek lettek. Nem mindenki számára volt elérhető az egyetem: kimaradtak a zsidók, akik maguk is magyar kultúrában nőttek fel.
Lehetőséget kaptál az embertelenségben, hogy megmutasd, miféle jellem, ember vagy.
Rengeteg jó könyvet vehettél magyarul, és tenger propagandaszemét került a kezedbe. Mindenki méltóságos, kegyelmes és nagyságos lett, csak te nem. Ha valamit el akartál intézni, Budapestre utazhattál, cigányzenét hallgathattál, járt a repülő Kolozsvárra, Váradra, Budapestre Marosvásárhelyről. Felépült a Hangya-központ, elkészült a nagykórház, Egészségházat építettek a Városháza mögött, visszajött a kadétiskola, átnevezték, visszaváltoztatták az utcaneveket, újakat tanultál, Szentgyörgy tér helyett Mussolini teret, Bolyaiak tere helyett Hitler teret stb. Felállították Kőrösi Csoma Sándor szobrát és az országzászlót a városháza elé. Mindenütt magyar feliratok fogadtak, és jókat lehetett flekkenezni, ha húsos nap volt a Nap vendéglőben, Cseh Gábornál, a Tagban. Szabadon panaszkodhattál, mennyi szenvedést álltál ki az előző rezsimben. Ez aztán általános szokássá vált, és máig se hagyták abba az arra habilitáltak. Számos pártba beléphettél, voltak nem javalltak, sőt titkosak. (Utóbb azok jártak jól, akik a földalattihoz csatlakoztak. Na meg ’45–’48-ban visszatelepedtek azok, akikről azt hitted, soha többé nem találkozol velük: a 38-as prefektus, zsandár, polgármester.)
Képviselőválasztás helyett voltak behívott képviselőid a Parlamentben. Meglátogatott Teleki Pál, Imrédy, Kállay Miklós, Szálasi Ferenc. Egy hónap alatt legalább háromféle egyenruhát láthattál.
Könnyebben vállalkozhattál, ha beléptél a Baross szövetségbe, de retteghettél, ha földet kaptál 1921-ben Ferdinánd királytól, mert a visszatérő birtokos nagyúr vissza akarta szerezni ősei javát, vagyonát.
De végül is nem vállalkozhattál, mert erre időd sem maradt, egyenruhába bújtattak, és büszkén dalolhattad, hogy Horthy Miklós katonája vagyok…, amíg közölték veled, hogy a háború elveszett, minden oda, s Magyarországot éppúgy megszállták a szovjetek. Sok választásod nem maradt.
