2019. szeptember 20., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Naponta 10-12 kilométert is gyalogoltunk.

Legalábbis a telefonba beépített lépésszámláló szerint. A lábfájás, a gyakori leülések és bámulások kávéházi teraszokon az utcafolyam felé fordított székeken, páros padokon ebbe beleszámítandók. De hát nem kirótt penzumot teljesítettünk, hanem egész egyszerűen csámbolyogni, sétálni, újra felfedezni és leltárba venni korábbi emlékeinket mentünk a fény és Ady Párizsába. Eljutottunk a Rue de Constantinople 15. szám alá, ahol a Nagy Európa Hotel (ma Best Western vagy valami hasonló, Európát homályosító néven) működik, és ahol megleltük a régi kávéházat, amely ma inkább Marcel Proust kultuszában tündököl – ragyogóan berendezve könyvtárral, olvasósarkokkal, irodalomtörténeti tárlókkal (levelek, könyvek, fényképek), elegánsan terített damasztabroszokkal. Azért Ady is jelen van a párizsi Magyar Intézet jóvoltából: a költő hatalmas, közismert képe, Czigány Dezső festménye tekint le ránk az egyik szeparé faláról, és Deák Árpád plakettje magyar és francia felirattal a belépéskor. Utána elsétáltunk a Rue Levis 48. szám alá is, ahol Lédáék éltek, miután Brüll úr elmenekült Bulgáriából a hitelezői elől, egyenesen Párizsba, és itt húzták meg magukat, pl. képeslapeladásból éltek. Itt volt Ady állandó vendég, és a Place Pigalle (a közelben) mondén mulatóiba jártak esténként. (A Moulin Rouge környékén szexshopok sopánkodnak.)

És ellenőriztük újra a Sorbonne, a Pantheon és a Hegyi Szent István- (Saint Étienne du Mont) templom felé kaptatva, hegynek felfelé a Rue Cujas-t, ahol tényleg még mindig „kissé lejt a járda”. De a Radnóti-versben mondott péküzlet már régen bezárt, azt csak a magyar irodalmi emlékezet őrzi, amíg Radnótit fognak olvasni.

Párizs hetedíziglen is meglepett, fellelkesített. Megbocsátható, ha az ember 37 éve jár Párizsba, amikor csak teheti. Mindig csak magánemberként, amennyiben ez lehet mentség azok előtt, akik még nem próbálták fel minden franciák és világból bevándorlók Párizsát. Reggel presszókávét ittunk és croissant-t ettünk, este kiséttermekben söröztünk és boroztunk, sőt egy alkalommal a Latin negyedben odáig vetemedtünk, hogy még egy fonduval és raclette-tel – olvasztott forró sajtok vegyülete, kenyérrel mártogatható ínyencség – és savoyai borral és szalámival, pácolt sonkaszeletekkel, héjában főtt krumplival hívogató kisvendéglőt is felkerestünk, „egyszer élünk, kisapám!” önvigasztaló felkiáltások közepette. A kisboltok minden sarkon arabok, indiaiak kezében. Finom sajtok, kiváló ízesítésű olajbogyó, borok és egyéb szem-szájnak ingere – olcsón.

A múzeumot sem hagytuk ki: hevertünk a Louvre gyepén, és megmártottuk a kezünket az üvegpiramis előtti medencében, a Musée de Clunyban láttuk a nevezetes XV. századi kárpitokat a talányos egyszarvúakkal és az Orsay múzeumban az impresszionistákkal újra művészettörténet-órán jártunk, mint egykor a kolozsvári képzőben. 

Ami a változásokat illeti, eleddig minden turisták által kedvelt célpont környékén a kirakodó feketék néha afro „népművészeti tárgyakat”, takonylabdát, világító, feldobható labdacsokat és szelfibotokat kínáltak előszeretettel. Mára ez kiment divatból, csak villogó Eiffel-tornyok vásárolhatók minden méretben és mennyiségben. Változnak az idők. A szuvenírboltokban hűtőmágnesek, kendők, sálak, ceruzák, újabban kis tálcák nagy festmények repróival, babák, mütyürök, képeslapok milliárdjai, sapkák és polók. 

Korábban a reptértől a belvárosig vezető országút mentén nyomortanyák sorakoztak. Mára a környékbeli rendőrségek felszámolták a tanyákat, eltűntek, vagy élősövény mögé bújtatva láthatatlanok az idegenek szeme előtt. Azért előfordulnak bőven a hon szorgalmas és tehetséges képviselői. Egyikük, egy rámenős rr-asszony lejtett előttem egy aranygyűrűs táncot, majd kérdőre vont, hogy az enyém-e a földről felkapott ékszermény. Miután fejemet ráztam, felkínálta eladásra. A hamisított alpakkagyűrűvel perceken át követett, lerázhatatlannak bizonyult, amíg rá nem szóltam egy eres nyelven: Ia mai slăbeşte-mă, dragă. Azonnal visszakozott. Lám, minő öröm, ha az ember beszéli a nagylelkű nemzeti és európai állam(unk, -otok) nyelvét.

A Place du Tertre a Montmartre tetején az éttermekről szól, és a mindenkiről portrét rajzolni, fösteni akaró amatőrökről. Modigliani vagy Picasso halott. Az utánzók virágzanak.