„Egy vérből valók vagyunk”

Ezeréves államiságunk, a jelenlétünk és a kereszténység ünnepe Erdélyben

Sajátos ünnep, fontossága, értelmezése az idők során változott, de közel ezeréves. Eredetileg első magyar királyunk, István szentté avatásának napjaként lett ismertté, majd egyházi tartalommal töltötték meg. Mária Terézia 1771-ben országos ünneppé emelte. Igazán „magyar nemzetivé” az 1848–49-es szabadságharc után vált, amikor az elnyomó osztrák hatalom tiltotta méltó megünneplését. Egykor az alkotmány ünnepének keresztelték el, és a szocialista hangzású névvel nem is hatott meg, de a változó történelmi korok között is megmaradt magyar nemzeti ünnepnek.

ÖTVÖS JÓZSEF nyugalmazott református esperes, a marosvásárhelyi vártemplom volt lelkipásztora: 

Magyarul érző, éneklő és imádkozó magyarok ünnepe

– Sokféleképpen vitatott magyar ünnep augusztus 20. Történelmi áttekintésében ezeknek értelmezése is megjelenik. Mivel a katolikus egyház a magyar állam fővédőszentje előtt tiszteleg ekkor, így a nem katolikusok világában nem vált nagy jelentőségűvé. És mivel a magyar szabadságharcot leverő Ferenc József császár nyilvánította először munkaszüneti nappá, ezért a magyar nemzet egy része nem tudta nemzeti ünnepként elfogadni. 

Erdélyben élve, először a Kossuth rádióban találkoztam ünnepi mivoltával, amikor az alkotmány napjaként harangozták be a hírekben. Meg kell vallanom, akkor Pókában ez engem egyáltalán nem hatott meg. Akkor az augusztus 20-áról való megemlékezésben személyesen, magyarként azt éltem át, hogy minket ünnepléseinkben is elválasztanak egymástól: Magyarországon országos nemzeti ünnep volt, Erdélyben nem történt semmi. 

Első személyes kapcsolódásom és meghatódásom is valahogy ezen a téren következett be: először a televízió műsorán keresztül éltem át a Szent István-napi gyönyörű tűzijátékot – élőben sosem láttam –, majd egyszer csak belecsöppentem a debreceni virágkarneválba, amely számomra azóta is – szó szerint – feledhetetlen élmény lett. 

Az utóbbi időkben ez az ünnep is átformálódott. Az országhatárok kezdenek feleslegessé válni, és mivel így az ünneplésnek nincs már elválasztó sorompója, a nemzeti egymásra találás, együvé tartozás megélésének ünnepnapjává fejlődött, változott át. Ebben pedig az a jó és áldásos, hogy minden magyar bekapcsolódhat, éljen bárhol a Kárpát-medencében vagy éppen a nagy vizeken túl. 

Nekem ma személyesen ezt jelenti augusztus 20-ának megünneplése: a magyar nemzet nem egy tízmilliós nép a Kárpát-medence határokkal szétszabdalt közepén, hanem magyarul érző, éneklő és imádkozó emberek egymásra gondolása, látható vagy éppen láthatatlan kézfogása, amiben érezzük jövőnk biztonságát.

Dr. TAMÁSI ZSOLT-JÓZSEF egyháztörténész, a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója:

Ez a nap figyelmeztető jel: minden magyar számára ezeréves államiságunk, jelenlétünk és a kereszténységünk ünnepe!

– Ennek az ünnepnek a tartalma és jelentősége az elmúlt ezer év alatt a legtöbb változáson az utóbbi 172 évben ment át. Az államalapításnak, az első szent király oltárra emelésének egyházi és állami ünnepe az 1849-es forradalom és szabadságharc leverése után tiltott ünnepé vált, a kiegyezés után viszont a Szent Jobb-körmenettel együtt vallásos, de egyre hangsúlyosabban nemzeti ünnepként újra visszakaphatta régi formáját és fényét. A 20. század viharai között Trianon után a Nagy-Magyarország emlékünnepeként volt hangsúlyos a szerepe, a kommunizmus évei alatt sem vallási, sem nemzeti hátterét a politikum nem engedte érvényesülni, és a korszakra jellemző megoldásokkal, a hangsúlyok eltolásával az időpontot ugyan meghagyták, de igyekeztek a tartalmát megváltoztatni.

Ettől az ideológiai próbálkozástól függetlenül az ünnep igazi mondanivalója és tartalma nem veszett el. A katolikus egyház által oltárra emelt, vagyis szentté avatott személyek ünnepnapja valójában haláluk, és így az örök hazába való megérkezésük napja, de ez Szent Istvánnál egy kicsit másként alakult. 

Első szent királyunk ugyanis augusztus 15-én hunyt el, Nagyboldogasszony ünnepén, amely nap számára nagyon fontos volt. Ez a nap volt a törvénylátó nap uralkodása alatt, ezen a napon ajánlotta fel országát Szűz Máriának, és lett országa Mária országa, Regnum Marianum. 

Amikor Szent László 1083-ban augusztus 20-án oltárra emelte Szent István ereklyéit, a Szent Jobbot, mi, magyarok egyszerre ünnepelhetjük azóta a nyugati, katolikus rítusban kereszténnyé vált magyarság államalapítását, és emlékezhetünk Szent István érdemeire.

Ez a nap minden magyar számára ezeréves államiságunk, jelenlétünk, kereszténységünk ünnepe, figyelmeztető jel, hogy a megmaradásunk záloga annak az értékrendnek a fenntartása, amelyet az imádkozó, országát a Szűzanyának felajánló, következetes és szent életet élő uralkodó, Szent István számunkra örökségül hagyott. Az ünneplések külső formáinak és tartalmának folyamatos változásai között a legfontosabb, hogy ezen a napon, évről évre, Szent István közbenjárását kérve, hittel és bizalommal elmondhassuk: Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk!

Dr. PUSKÁS ATTILA, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanára, a Marosvásárhelyi Magyar-Örmény Kulturális Egyesület elnöke:

„Szent István miatt” látjuk mi másként Európát?

– Ódivatú és közhelyes ma Európa zsidó és görög-római kultúrát magába olvasztó és a kultúrákat magasabb lelki síkra emelő keresztény gyökereire hivatkozni Nyugaton. Ahol a tolerancia mint magasztos „textus” mindössze a „sexus” szintjére süllyedt, aminek „tolerálása” kötelező, ahol a másság gondolata nem a dialógusból feltörő érték, hanem egyoldalú, lassacskán diktatórikus igény, ahol az „élj a mának” horatiusi eszméje a „fogyassz ma, és habzsold az életet, mert egy van, és az is véges” mottója alatt egy végtelenül „földies” létfilozófiává vált, ott nagyon nehéz, majdhogynem lehetetlen szellemi és lelki, örök értékű értékekről beszélni. 

Márpedig, ha magyarokról beszélünk, akkor ez a diskurzus az év egyetlen napja apropóján mindenképp előjön. Ez a nap augusztus 20., államalapító István királyunk emléknapja, akit ezen a napon emeltek oltárra – avattak szentté – VII. Gergely pápa hozzájárulásával 1083-ban, és ami minden magyarok nemzeti ünnepe.

Szent István döntéseiről és ezek hátteréről lehet ugyan szakmai vitákat folytatni, viszont hatása a magyar közgondolkodásra és önazonosságra vitathatatlan. 

Szent István más, mint az „Európa atyjának” tartott Nagy Károly, akihez talán leginkább hasonlítható jelentősége. Mindketten Rómával szövetségben látták, képzelték el a birodalmi és nemzeti jövőt. Szent István mássága a mély hitben rejlik, ami őt szentté tette, ellentétben Nagy Károllyal, akit sem életvitele, sem utódai emléke nem emelt oltárra. És ott van az országfelajánlás is a Nagyboldogasszonynak, ami teljesen hiányzik „Európa atyjánál”. 

Szent István népét nemzetté tette, miközben Nagy Károly egy birodalmat hozott létre, aminek sorsa, más birodalmakhoz hasonlóan, a kezdeti virágzás után a széthullás. 

Egy nemzet léte sokkal mélyebb érzelmi és ideológiai alapokon áll, mint egy birodalom élete. Sokkal könnyebb egy birodalmat lerombolni, mint egy nemzetet eltörölni a földről. A birodalmak bukása egy történelmi tény a sok közül, a népek genocídiuma, holokausztja viszont élő emlékezet.

Bármennyire is ellenkezünk a gondolattal, mint ahogyan egy kényszerzubbonyba zárt ember tiltakozik a szorító kötés ellen, a magyar nemzet és a magyar ember a Szent István-i keresztény gyökerekből született, és arra van „predesztinálva”, hogy ebből táplálkozzon, ebből éljen. Csak így élhet. 

A magyarság esetében nem opció magasztos szellemi és lelki értékekről beszélni, hanem – mondhatnánk – létfeltétel és kötelesség. Amiről beszélni kell, különösen most, augusztus 20-án. Ki kötelezhet ugyanis arra, hogy a dekadencia kötelező és követendő példa legyen életünkben?!

TORÓ T. TIBOR politikus, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke:

Államalapító szent királyunk napja magyar állami ünnep, amely a határokon, felekezeteken és ideológiákon átnyúlva mégis összeköti a nemzetet

– Nemzeti ünnepeink közül a legrégebbi és talán a legvitatottabb az augusztus 20-i. Hiszen a magyar szabadság ünnepe, március 15. – a modern magyar nemzet születésnapja – „csak” 173 évre tekint vissza, míg október 23. – a kommunista diktatúrával szembeszálló bátrak forradalma napja – „alig” 65 éves. Ezzel szemben augusztus 20. „hivatalos” ünnepként is több mint ezeréves múltra tekint vissza. 

1083. augusztus 20-án emelték a római katolikus egyház szentjei közé államalapító királyunkat, I. Istvánt. Ezt a napot jelölte meg mai szóhasználattal állami ünnepnek a később szintén szentté avatott lovagkirályunk, az I. László vezette zsinat 1092-ben, amely a Magyarországot Szűz Mária oltalmába ajánló európai formátumú uralkodóval együtt az egész Árpád-házi dinasztia szakrális legitimációját hivatott biztosítani. 

A Szent Gellért püspök által elindított, de később a Szent István nevével összefonódó Kárpát-medencei erős Mária-tisztelet egyre inkább háttérbe szorította a dinasztikus hatalmi szempontokat, és felerősítette az ünnep vallási jellegét, amely aztán Nagy Lajos király uralkodása alatt kerül be hivatalosan is az egyházi ünnepek sorába. 

Nemzeti ünnepnek már Mária Terézia nyilvánította akkor, amikor Szent István napja – 1771-ig az egyetemes kereszténység ünnepe – is áldozatul esett IV. Benedek pápa egyházi reformjainak. Azonban a magyar katolikusok naptárában ezután is kiemelt helyen szerepelt államalapító királyunk szentté avatásának napja.

Szimbolikus erejét bizonyítja, hogy úgy tudott megmaradni nemzeti ünnepként a kollektív tudatban, hogy a magyar történelem számos meghatározó eseménye ez ellen dolgozott az évszázadok folyamán. Egyrészt a reformáció Kárpát-medencei elterjedésével felekezeti szempontból is megosztottá vált a magyarság. Másrészt minden uralkodó politikai kurzus megpróbálta a maga hatalmi érdekei szerint értelmezni – értsd átírni – a múltat.

Mivel a Szent István-ünnep az önálló magyar államiság szimbóluma, nem csoda, hogy az elbukott negyvennyolcas szabadságharcot követő Habsburg-önkényuralom betiltotta, és csak a kiegyezést követő enyhülés után válhatott ismét nemzeti ünneppé. Trianon után pedig a megcsonkított Magyarország természetes revizionista nemzetpolitikájának lett egyik legitimációs pillére.

A kommunista ideológia nem tudott mit kezdeni a Szent István-kultusznak sem az egyházi, sem a nemzeti jellegével, így lett belőle 1945 után az új kenyér, majd az új – sztálini – alkotmány mesterséges ünnepe.

A magyarság lelkéből azonban, a kommunista rezsim minden igyekezete ellenére, nem lehetett kivágni sem a Mária-tiszteletet, sem a Szent István-kultuszt. Mint ahogyan a hét trianoni határ sem tudta megtörni immár száz éve a Kárpát-medence magyar közösségeinek összetartozás-tudatát.

1991 óta a rendszerváltozás utáni első szabadon választott országgyűlés történelmi igazságtételként hivatalosan is visszaadta a Szent István-ünnep állami és nemzeti jogállását.

„Egy vérből valók vagyunk” – éneklik immár szabadon minden augusztus 20-án magyarok milliói, miután fejet hajtanak országalapító szent királyunk emléke előtt. 

Vitéz, lovag SZÍKI KÁROLY arany érdemkeresztes színművész, nemzetőr ezredes:

Aki nem hordozza a nemzet keresztjét, azzal nincs mit kezdenünk

– Olvasom az Efezus 5, 21-33-ban: Halleluja, az üdvösség, a dicsőség és a hatalom a mi Istenünké, mert igazak és igazságosak az ő ítéletei. Felszáll a füstje is örökkön örökké. Hallottam valami nagy sokaság hangját, mely mintha nagy vizek zúgása és erős mennydörgés hangja volna.

István király megítélése nem harmonikus dallamban tágul és emelkedik mezzo forte szintre. Sok benne a zörej. Ha tehetném és igény lenne rá, megírnám egy hitvita formájában pódiumra. Teljes estét betöltő színházi előadás lenne. Erre vajmi kevés az igény, mert e témában is a felületesség uralkodik. Megújulásnak semmi nyoma, évtizede szinte ugyanazt olvassák be-fel.

Az alapkérdés ez lenne: mi történt volna, ha nem hódolunk be a Nyugatnak, és István a régi, jól működő alapokon kezdi meg a kormányzást, nem a vitatott úton, amelyen az erős magyar elhivatottságot képviselő, a vérszerződés eszmeiségéhez erősen ragaszkodó népcsoportot számolja fel? A másik oldalon állók semmiféle kompromisszumot nem ajánlanak fel az István-pártiságnak, ők a négyfelé vagdalt test fájdalmai. Számos olyan történést striguláznak István bűnéül, amivel megkérdőjelezik nagyságát, a trón megszerzésének tisztességes voltát.

Ez az a drámai szituáció, amiből hitdrámát kellene írni.

1. állítás: A két császár összefogott volna ellenünk, ha nem szövetkezik velük.

Cáfolat: Ez nem több utólagos fantáziálásnál, hisz létükért is öldöklő harcot folytattak. Bajor Gizellával a belső bomlasztásunkat valósították meg.

2. állítás: A kalandozások korát le kellett zárni. Ezt az augsburgi vereség (955) kikövetelte.

Cáfolat: Csak egy vereségről van szó, és mi van a többi ötven megnyert csatánkkal?

3. állítás: Rabló hadjáratok voltak „kalandozásaink”, nem élhettünk tovább ebben az önfelszámoló folyamatban.

Cáfolat: Minden háború rabló hadjárat. Akkor is az volt, azóta is az!

4. állítás: A Nyugat nyugalmat hozott nekünk.

Cáfolat: Beözönlöttek idegen lovagok, papok. Vajk megkeresztelésének is ez volt az oka. 

5. állítás: Minden menthetőt mentett István királyunk.

Cáfolat: Vajk volt a magyar történelem első bolsevikja („a múltat végképp eltörölni...” szellemében). E „szent” király adta fel bajor sógorainak a Bécsi-medencét, mintegy viszonzott nászajándékként a Gizellán keresztüli szövetségért.

6. állítás: Sosem veszített csatát a király.

Cáfolat: Viszont vesztett óriási területeket. Nemcsak ősei hitét és a vérszerződést tagadta meg, de a teljes magyar kultúra kiirtását is feladatul kapta.

7. állítás: Megtalálta a saját nemzetével az egyetértés hangját.

Cáfolat: Ő Magyarországon úgy működött, mint mondjuk 1945 után Rákosi. Egy idegen ideológiát terjesztett erőszakkal, idegen segítséggel. Hatalomra jutása törvénytelen volt. 

8. állítás: Vajkot a hivatalos történetírásunk mint államalapítót élteti. 

Cáfolat: Akkor Géza, a központi fejedelmi hatalom ura minek az élén állt? 

9. állítás: A forró helyzethez képest békés átmenettel vette át a hatalmat István.

Cáfolat: A Koppány elleni harc és a térítés vérfürdővel járt. A „német–magyar háborúban” a magyarság 15–20 százalékát irtották ki – az „üdvösség”, a „szeretet” és a „haladás” jegyében. 

10. állítás: Ő rendkívül humánus uralkodó volt.

Cáfolat: Szent Istvánt sokan csak Véreskezű Vajknak, a „pogányirtó” Szent Istvánnak nevezik. Jézus nevében szaggatták négyfelé Koppányt? Emlékezzünk a kirívóan kegyetlen Szent István-i törvényekre, elpusztított ősi kultúránkra, táltosaink legyilkolására!

11. állítás: A keresztény identitás lett a meghatározó. 

Cáfolat: Krisztusi alázatot hangoztatva a kereszténység úgy hat népekre, egyénekre, mint egy agyműtét. Elszakadva gyökereiktől, nemzetüktől, néha egész civilizációkat tagadnak meg.

12. állítás: Szent István megkérdőjelezhetetlenül nagy uralkodó volt.

Cáfolat: A minden szempontból törvényes utód megvakíttatására gondolsz? Mindezt a kereszténység érdekében? Lehet, hogy politikája keresztény volt, de nemzeti semmiképpen. 

13. állítás: Egy nemzetet erősített meg és emelt a magaslatokba!

Cáfolat: Idegen érdekek helytartója volt, kik István által az Árpádok kiirtására törekedtek. 

14. állítás: Általa csatlakoztunk Európához.

Cáfolat: Miféle Európához? Hiszen politikai értelemben akkor még nem volt Európa. 

15. állítás: A legnagyobbnak, Szűz Máriának ajánlotta fel országunkat.

Cáfolat: Ez keresztény ember számára szép és felemelő dolog, de egy reálpolitikusnak igencsak „meseszerű” megoldás. 

16. állítás: Az ő államalapítását dicsérjük ma is.

Cáfolat: Ami István halála után azonnal összeomlott, és az általa megsemmisítésre ítélt Vászoly-leszármazottak alkottak szilárd hatalmat. Vagyis a „hatalmi harcot” nem István nyerte, hanem ellenfelei. Elmondható, hogy a nemzet szerencséjére! 

17. állítás: Fiához írt intelmei máig a legveretesebb írás.

Cáfolat: Amiről kiderült, hogy valamikor a XV. században vetették papírra, XII. századi szófordulatokkal. Ebben nem kap helyet a nép, a nemzet kifejezés. A mű szerzője sohasem használja a regnum (királyság) szót, helyette az alacsonyabb rendű comitatusról (tartomány) beszél. István a fiát az „előző királyok” követésére buzdítja. Vagyis a pogány fejedelmekére? 

Mint a Jézus előtt könyörgő ember, mondjuk: ments meg bennünket, ha gondolod. Egy simogatás kell, és meggyógyulunk. Egy érintés hiányzik nagyon!

Talán meg kellene írni ezt a hitvitát, és eljátszatni a nemzet asztalközösségeiben. A kibeszélés gyógyító lehet, és meglendülne megsüllyedt szekerünk. Mert még jöttek-jönnek hamis Jézusok, országuralkodók, diktátorok, akik azt hazudták-hazudják: én megmentelek benneteket, boruljatok le előttem. Csak vigyázzunk, maradjunk talpon sebzetten és betegen is, ne mondjuk senki önként jelentkező ál-Krisztusnak: megmenthetsz engem! Maradjunk talpon!

Idővel minden a szétesés, a kopás irányába mozdul el, ez egyszerű hétköznapi tapasztalat, mely nagy dolgokra is érvényes. Szükség van a megállító, megfordító, megújító, megreformáló munkálatokra. És ebbe nem tartozik bele a Szörényi–Bródy-féle István, a király, amely egy pipogya, anyja által irányított uralkodót tesz szinte nevetségessé. Én Ratkó József (Segítsd a királyt) összegzésével egyezem: feltenni azt a kérdést, hogy István vagy Koppány, meglehetősen történelmietlen, mert megvagyunk. Minden egyéb csak fantáziálás.

A hatalom maga a tekintély, ez az alapja. A hatalom kulcsa az emberi lélek rossz állapota. Ezen a hangszeren játszik minden időben a hatalmat bitorló, legyen az király, diktátor vagy magát demokratának hazudó despota.

A topkasztok hatalma a tudatlanságon alapul, elpusztít minden tudatosat, és felemel minden áltudományt, amely hazugságot sulykol. Az istváni életmű is azért imbolyog.

Szent Lukács evangéliumának 14. fejezetében olvasom, mit mond Jézus: Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom.

Én mondom: Aki nem hordozza a nemzet keresztjét, azzal nincs mit kezdenünk. Ők nem mondanak le semmiről, nem a mi utunkon járnak.

Úton vagyunk. Követni annyi, mint személyes elkötelezettségben járni a haza ügyében. Elkötelezettség ez. Szeretve tapasztalás, jobbá válás, most is azzá tevés. Ennek következménye kell legyen! Nem félig-meddig dolog ez. Nem elég kirakni csak: Szent István útja! Ez a letakart tudathoz nem vezet el. Ára van annak, hogy ezen az úton járva szolgáljunk s tanítsunk. Döntést kell hoznod, erős őszinteséggel!

DEMÉNY PÉTER, a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője:

Ég fölötti rakparton

– Órákkal korábban elindultunk a Márton Áronból. Egy krónikás kolléganőmmel mentünk, mindketten valamilyen ösztöndíjjal tartózkodtunk Pesten, bár nem ugyanazzal.

Igaz, most inkább Budapestet kellene mondanom, hiszen a Duna-partra mentünk, hogy helyet kapjunk a tűzijáték előtt. És kaptunk is, szemfülesek voltunk, büszkék lehettünk magunkra. A megfelelő pillanatban szikrák is hullottak burrogva, és Oláh Ibolya egyéni és egyedi hangja is megszólalt.

2001 augusztusában történt. Még Amerika 9/11-ét sem tudtam volna elképzelni, nemhogy a Közép-Európáét. Ahogy emlékszem, ültem ott a rakpart lépcsőjén, és azon tűnődtem, ugyan mi hozott engem ide? Unatkoztam is, persze, mihez kezdhettem volna magammal az üres kollégiumban? Meg talán szégyelltem volna is otthon maradni, bár soha nem bírtam a tömeget.

Hogy vajon van-e egy ég fölötti Magyarország? Jászai Marival, Gobbi Hildával, Székely Jánossal, Bartókkal, Adyval? Csontváryval, Fadrusszal, Bibóval, Janoviccsal, Szilárd Leóval, a nagyszüleimmel, Radnótival és Karácsony Benővel, Mednyánszky Lászlóval? Van-e egy olyan hely, ahol találkozhatnék mindazokkal, akik miatt büszke lehetek arra, hogy magyar vagyok? Bolyaival?

Most, húsz év múlva, már kevésbé hiszek ebben, bár arra a talán létező tájra költözött Törőcsik Mari, Kányádi Sándor, Esterházy Péter, Konrád György, Grosics Gyula. Mégis ez az egyre hologramosabb remény tart életben, ez hiteti el velem, hogy érdemes magyarként élni a földön. Ezért mozdulok nehezen más helyek felé, ezért fogalmazok naponta valamilyen szöveget, holott időnként úgy érzem, igazán semmi értelme; ezért írom ezt a cikket is. 

Ha a tűzijáték burrog, büszke vagyok a magyarságomra, mert ők itt voltak valaha. Tán még ma is itt vannak mellettem ezen a rakparton, ahová minden augusztus huszadikán leballagok gondolatban. 

A magyarság akkor adottság, ha valami hiteleset kezdünk vele. Hátha ilyenkor a szívem néhány üteme egybeolvad a Pacsirta vagy a Szegénylegények zenéjével; vagy azzal, ahogy a nagyanyám szeretett.