2019. október 19., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Százharminc éve, 1889. július 28-án Székelyzsomboron született Nyirő József, a székely apostol, a Corvin-koszorús író. A madridi Almudena temetőben helyezték nyugalomra. Nem örökre, hiszen a szülőföld azóta is visszavárja. És bár 2012-ben Székelyudvarhelyen sor került az „újratemetési ünnepségére”, hamvai mégsem kerültek haza. Politikai okokból. De ami késik, nem múlik.

 Híveinek és bírálóinak, a nemzeti érzésűeknek és az azokat tompítani igyekvőknek egyaránt szánom az alábbi igaz történetet. Egyet a sokból, amely Nyirő József emberségéről nemcsak tanúbizonyságot tesz, hanem örök példát nyújt mindannyiunknak.

A negyvenes években, „kicsi magyar időben” történt, hogy az elismert író és közéleti személyiség, Nyirő József Lövétén járt, és az ottani elöljárókkal való találkozás során tudomást szerzett egy rendkívül tehetséges, ugyanakkor nagyon szegény gyermekről. Bizonyos lévén afelől, hogy a nemzet értéke, hatalma a „kiművelt emberfők sokasága” (Széchenyi István), Nyirő rögtön a zsebébe nyúlt, és hosszú évekre biztosította a legény taníttatását. Nemes cselekedetének köszönhető, hogy Lázár Lászlónak sikerült a híres iskolavárosban, Székelyudvarhelyen érettségiznie, majd a marosvásárhelyi orvosegyetemre bejutnia.

A sors, a II. világháború fejleményei úgy hozták, hogy Nyirőnek el kellett hagynia szeretett szülőföldjét, és korán bekövetkező halála után földi maradványai az egyik madridi temetőbe kerültek. Örök nyugalom helyett arra a lehetőségre várva, hogy visszakerüljenek az anyaföldbe.

Nyirő József 1940-es felvételen
 Forrás: Wikipédia


Eközben Lázár László elvégezte az orvosegyetemet, és sikerült állást szereznie az Anatómiai Tanszéken. Az egykori lövétei kisfiúból az adományozó ismeretlenségébe burkolózó Nyirő Józsefnek köszönhetően egyetemi oktató lett.

Lázár László hosszú évekig, évtizedekig hordozta a hála terhét. Bár a kommunizmus idején Nyirő irredentának számított, a harmincas-negyvenes években kiadott és lakások rejtett zugaiban őrizgetett műveinek az olvasója és szellemiségének az ápolója maradt. Származását, elveit, a Nyirő iránti jelképes köszönetét sohasem tagadta meg. Vállalta a „fekete pontot” a hatalom előtt, és szerényen meghúzta magát abban a korban, amikor egyesek még apjukat-anyjukat is megtagadták egy nagyobb szelet kenyérért és holmi pozíciókért.

Sőt. Lázár László alig várta azt a pillanatot, amikor a számára csupán műveiből ismert mecénásnak megköszönheti az életre szóló támogatást. És bár lelkében számtalanszor megköszönte már, a legelső adandó alkalommal megtervezte az utat Madridba, hogy a hála virágcsokrát elhelyezhesse Nyirő József sírhantján.

Nehéz idők jártak. A kommunizmus szorítása, a hatalmas távolság, a mozgáskorlátozottság, sőt akár anyagi megfontolások is nehezítették a „nagy utat”. De végül is sikerült kézhez venni az útlevelet, jól megpakolni az – akár éjjeli nyughelyül is szolgáló – Dacia személyautót, és feleségestől nekivágni a nagyvilágnak. Átszelni a fél kontinenst és elzarándokolni a keresztyén világ által jól ismert Santiago del Compostela Szent Jakab-temploma helyett a magyar zarándokok által is kevésbé fontosnak tartott Madridba, egy ismeretlen temetőbe egy elfeledett sírhoz. 

Többnapi utat követően dr. Lázár László tanár úr megérkezett az Ibériai-félsziget szívébe, Madridba. Spanyol nyelvtudás nélkül, idegenként, autójában hervadozni kezdő lövétei virágcsokorral. Csak a temető nevét tudta, ahol mecénása, a székelyek apostola, Nyirő József nyugszik. 

A temetőt valahogy sikerült megtalálnia, ki tudja, hányadik érdeklődésére valaki mégiscsak útba igazította. Nyirő József sírhantját viszont nem lelte meg. Senki sem tudott róla, a temetőgondnok sem. Feleségével együtt kereste, keresgélte abban a nagy madridi temetőben, aztán látszólag sikertelenül feladta a próbálkozást. A virágokat máshol helyezte el, talán valahol a temető bejáratánál, miközben néhány méterre, tíz- vagy százméteres távolságra Nyirő meg nem talált sírjától elmondta a hálaadás imáját.

Lázár László lelke megkönnyebbült. Talán elszállt egy galamb a környéken....

Sem idejövet, sem a visszaúton egy percig sem gondolt arra, hogy ne térjen haza a szülőföldre, hogy esetleges disszidálása miatt ne láthassa többé Marosvásárhelyt vagy Lövétét. Csak egy feladatot, egy szolgálatot, egy küldetést teljesített. A maga nevében, de voltaképpen az egész erdélyi magyarság részéről. Hiszen sokan voltak még olyanok, akik a hálaadás virágcsokrával a sírjához zarándokolhattak volna el.

Madridból Lázár tanár hazajött, Nyirő maradt. 

Közben az évek teltek. Végre-valahára megbukott a kommunizmus. A nagy várakozások ellenére a szabadság ígérete gyakorta fanyarrá sikeredett. Például 1991-ben többedmagával együtt kényszernyugdíjaztatták dr. Lázár László egytemi előadótanárt. 

Mindennél bizonyára keserűbben élte meg, hogy 2009-ben bekövetkezett haláláig nem adódott alkalma, hogy az egykor Madridig elcipelt virágcsokor hasonmását az immár hazahozott és újratemetett Nyirő József majdani székelyudvarhelyi sírjára helyezhesse el. 

A mai napig sokan vagyunk, akik a köszönet, a hálaadás, a tisztelet, a szeretet virágcsokrát, ékes koszorút vagy egyszerű mezei virágokat szeretnénk elhelyezni arra a kijelölt, ám a mai napig kihantolatlan sírra. 

Én is várom már azt a percet, amikor marosvásárhelyi és lövétei virágokat hozhatok a magyarságból és emberségből egyaránt példát mutató Nyirő József sírjára. Amikor egykori tanárom, néhai dr. Lázár László nevében a madridi temető bejáratánál hagyott virágcsokor helyett egy másikat helyezhetek el az örök érvényű, mégis személyes sorsokban megtestesült hálaadás és köszönet jeleként.