Egy szabad álmokból született világ

Emlékképekben a marosvásárhelyi bábszínháztörténet

Amint azt lapunkban többször is jeleztük, tükröztük, Marosvásárhely kulturális életének hét és fél évtizede része az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, megannyi nemzedék gyermekkorának varázshelye. 

A jubileum alkalmából szervezett, június 9–16. között zajlott fesztivál egyik kiemelt mozzanata volt a nemrég égi színpadra költözött intézményvezető, Gavril Cadariu emlékét megidéző június 10-i est, amelynek második felében Kányádi Orsolya és Szigeti Szenner Szilárd bábszínház-történelmet körvonalazó nagyszerű dokumentumfilmjét láthatták az egybegyűltek. A különleges időutazás „idegenvezetői” – Sebestyén Spielmann Mihály művelődéstörténész, író, nyugalmazott könyvtáros, Székely Katalin művészeti vezető, Novák Ildikó bábművész, teatrológus, bábtörténész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója és Smaranda Enache, az Ariel egykori igazgatója – sok érdekességet tárnak fel a bábszínház múltjából és az azt megelőző időszakból, összeállításunkban övék a szó.

Akik felejteni akartak a láger után

A dokumentumfilm narrátora, Szabó Dániel bábszínész elsőként Sebestyén Spielmann Mihályt kérdezi arról a társadalmi-kulturális háttérről, amely megfelelőnek bizonyult ahhoz, hogy a múlt század negyvenes éveinek végén egy maroknyi társaság megvalósítsa a vészkorszak emlékei elől menedéket nyújtó álmait.

– 1944–45-ben minden szegmensében megváltozik Marosvásárhely élete. Visszatér a román adminisztráció, de az emberekben ott van még a nagy remény arra, hogy itt valami változás történik, vagy minden megváltozik. Úgy mondanám erre a korszakra, hogy a „fényes szelek” kora, de itt már a fényes szelek elkezdenek kopni, annak ellenére, hogy az emberek nagy része, vagy azok, akik lelkesek, ezt nem veszi észre, nem akarja észrevenni. Egyrészt 1948-ban megtörtént az államosítás – államosítják az ipari üzemeket, a tanügyet –, az a fajta átállás, amelyből a visszafordulás hihetetlenül nehéz lehet, vagy egyszerűen lehetetlen. Másrészt államosították a kulturális intézményeket, és elsősorban ideológiai feladatokat adtak nekik. Megtörtént a két munkáspárt – a szociáldemokraták és a Román Kommunista Párt – egyesítése is, és egy új párt jött létre, a Román Munkáspárt (…), amely mindenhol jelen volt. De voltak olyan lelkes emberek, akik hittek abban, hogy itt valami nagy változás fog történni, és ebben a nagy változásban megpróbáltak maguk is valamilyen módon előresietni vagy a változást siettetni. Ez a változás a kultúrában azt jelentette, hogy intézményeket hoztak létre, amelyekre utóbb az állam rátette a kezét, bekebelezte őket. (…) Ebben az időszakban a városnak nem volt egy állandó zenekara, de volt egy zeneiskolája, amelynek nagy hírű tanárai voltak, akik hagyományt teremtettek, és ebből 1948–49-ben létrejött a filharmónia. Vásárhely kulturális élete tulajdonképpen ezekben az években kezdődött. Ennek a folyamatnak a része a bábszínház is, ami magánkezdeményezésből indul el. Bukarestben már volt korábban egy francia iskola, ami a marionettszínházat működtette, de vidéken nem létezett ilyesmi. Kolozsvárnak és Nagyváradnak a vásárhelyihez hasonló kezdeményezése volt, ami olyan magánemberektől indult, akik korábban már láttak bábszínházat – hallhattuk Spielmann Mihálytól. 

A művelődéstörténész a vásárhelyi intézmény alapítói közül elsőként a Párizsból hazatérő szobrászművészt, Révész Endrét említette – akit ő személyesen ismert –, majd Herta Ligeti bécsi születésű, németül alkotó marosvásárhelyi írónőt, aki annak idején Belgiumban bujkált a Gestapo elől; továbbá Berger Duci színházi karmestert, operettszerzőt, valamint a Gyergyóból származó Herskovits Antal Pált, aki fiatalkorában bölcsész- és – orvos édesapja ösztönzésére – medikushallgató is volt, és sok kortársához hasonlóan megjárta a lágert.

– Ezek voltak azok az emberek, akik valamit tudtak a bábszínházról. De ez a kor ideológiájában is benne volt. Lenin nagy fontosságot tulajdonított az ifjúság nevelésének, és ezen belül a bábszínháznak. Itt volt egy román–szovjet baráti társaság, amelynek az elnöke Antalfy Endre volt. Itt megrendelték a Szovjetunió című lapot, azt a képes magazint, amelyben mindenféle, bábszínházzal kapcsolatos cikkek és fényképek is voltak. Valószínűleg a többi között ez indította el ezeket az embereket, akik hazajönnek a lágerből, a munkaszolgálatból, és hinni akarnak, valami mást akarnak csinálni, felejteni akarnak. Vörös Fecske néven indítják el ezt az egészet. A bábszínház létrejöttekor a színház már létezett, és magához ragadta a bábszínházat, ami aztán úgy működött, mint egy tagozat, mint egy zsebe a nagyszínháznak. 

A gyereknép „aranycsapata” 

Spielmann Mihály személyes bábszínházélményei közül A csodálatos kalucsnit idézte fel.

– Öt-hat éves lehettem, amikor láttam. Az volt benne az érdekes, hogy nem csupán a bábok jelentek meg benne, hanem a bábok között egy valóságos ember is, Pali bácsi (sz. m. Antal Pál). 

A bábszínház eredeti, Posta utcai épülete a református egyházhoz tartozó Ifjúsági Keresztény Egyesületé, az IKE-é volt. 1948-ban megszüntették ezeket a szervezeteket, és a helyüket a szocialista intézmények foglalták el – hallhattuk a művelődéstörténésztől, aki a továbbiakban az első bábszínházi teret is körvonalazta.

– Megemelték az épület szintjét, és menedékessé tették a nézőteret, hogy a gyerekek is lássanak. Ráadásul apró székek voltak a teremben, ami nagyszerű volt. Gyerekként úgy izgultunk az előadások alatt, ahogy az egész város izgult a magyar futballért, az aranycsapatért.

Herskovits Antal Pál orvostanhallgatóként Spielmann Mihály édesapjának tanítványa volt, így nemcsak bábszínházi emlékei vannak róla. 

– Egyrészt csodálatosan szép hangja volt. Másrészt egy jó kiállású ember volt, kedves, szívélyes, de azt hiszem, mégis vaskézzel vezette a bábszínházat, és ez fontos szempont volt – mondta a művelődéstörténész, akit Antal Pál annak idején csak úgy szólított: „a kicsi Spielmann”.

A kicsinyített „emberszínház”

Az időutazás következő állomásán Szabó Dániel kérdéseire Székely Katalin művészeti vezető válaszolt, aki, mondhatni, beleszületett a színpadi csodák világába, az édesapja ugyanis a marosvásárhelyi bábszínház igazgatója volt, az édesanyja pedig ugyanitt bábszínész. A mindig mosolygós Kati a kolozsvári egyetem bölcsészkarának elvégzése után, mivel nem szeretett volna tanítani, a bábszínháznál meghirdetett irodalmi titkári állásra jelentkezett, így ér körbe a szüleivel kezdődött történet.

– Egy olyan intézmény alakulása, ami a semmiből született, mindig nagyon izgalmas. A bábszínházé is tele volt kísérletezéssel, rajongással, idealizmussal. Abban az időszakban alakultak országszerte magyar területeken – Kolozsváron, Váradon – a társulatok, a lelkes műkedvelők összeálltak, és nagy hévvel, lelkesedéssel láttak munkához. Eredetileg arra gondoltak, hogy ez egy kicsinyített emberszínház, és ugyanazt, amit pár évvel korábban a Székely Színház elindított, le lehetne képezni kicsiben a bábokkal a gyerekeknek, de nem csak nekik. Nagyon érdekes volt, hogy már a kezdeti időszakban felnőtteknek is játsztak – emelte ki Székely Katalin, majd Antal Pálról is mesélt, akit ő is és a társulat többi tagja is a példaképének tekintett.

– Az első előadásokat Révész Endre rendezte, de utána már Pali bácsi. A sikeres felnőttelőadásaival, például A szarvasokká vált fiúk balladájával a társulat bejárta a világot, Ázsiáig eljutott. A kék madárral pedig a kilencvenes évek legelején Charleville-Mézières-ben voltak.

A dokumentumfilmben egy archív hangfelvételről maga Antal Pál is megszólal, és elmeséli, hogy barátja, Anatol Constantin színész-rendező szólt neki az újonnan alakuló bábegyüttesről, amelynek 1949-től lett a tagja, először mint színész.

– A legelső szerepem a János vitéz volt. Amikor 1950-ben az akkori Székely Színházhoz csatoltak, már a színpadon is megjelentem, kisebb epizódszerepeket játszottam – hallhatjuk a társulat Pali bácsijától, aki rendező, majd igazgató korában is fel-feltűnt a bábosok között.

Száműzöttek „elefánttemetője”

Smaranda Enache – akárcsak Székely Katalin – a tanügy helyett választotta az irodalmi titkári szerepet Éltető József igazgatósága idején, ezután lett az intézmény vezetője az 1990-es rendszerváltásig. Szabó Dániel őt arról kérdezte, hogy mennyire befolyásolta a kommunista hatalom diktatúrája a bábszínház mindennapi működését.

– A bábszínházra nem tudtak ráerőltetni olyan darabokat, amelyek a pártnak, Ceauşescunak lettek volna a glorifikáló darabjai, a bábok ugyanis groteszkek, így nagyon nehezen lehetett volna velük egy komoly darabot kihozni. Ilyen szempontból szabadabb volt a bábszínház, mint a nagyszínház vagy a filharmónia. Ugyanakkor voltak olyan írók, akiket nem játszhattunk. Akkoriban nagyon vigyázott a párt arra, hogy a fontos intézményeket milyen orientációjú emberek vezetik, és ahogy valaki a proletkultizmus helyett az igazi művészetet próbálta behozni, ki kellett tenni a legfontosabb, leglátványosabb intézményekből. Kellett találni egy elefánttemetőt, ahova kirakhassák őket, hogy nehogy hősök legyenek vagy disszidensek, és a bábszínház ezt a szerepet is betöltötte – mondta Smaranda Enache, a filharmóniából száműzött Csíky Boldizsárt, a Nemzeti Színházból eltávolított Fodor Zénót, a Vatrától száműzött Dan Culcert említve. Így született meg az a fantasztikus csapat, amellyel kitűnő darabokat lehetett színpadra állítani. 

Az életenergiát felébresztő csoda

Az egykori bábszínház-igazgató azokat a nehézségeket is felidézte, amelyekkel a társulatnak a kommunizmus utolsó évtizedében meg kellett küzdenie.

– Nagyon sokat fáztak, olyan szállodákban laktak, és ott játszottak, ahol nem volt fűtés. Volt két-három év, amit nagyon sajnálok, és amiért bocsánatot kell kérjek a kollégáktól, mert akkor rábeszéltem őket, hogy igenis teljesíteni kell „a tervet”, és a terv az volt, hogy a két társulatnak együtt 900 előadása kellett legyen. Ezt is megvalósítottuk együtt, és hálás vagyok nekik, hogy ezt soha nem rótták fel nekem.

Novák Ildikó bábművész, teatrológus, bábtörténész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója a jelenbe kanyarodó időséta egy fontos állomásán így foglalja össze a bábszínház lényegét:

 – Az élet csodáját képes nagyon gyorsan, egy mozdulattal, egy gesztussal megmutatni, fel tudja ébreszteni azt a fajta életenergiát, amivel az ember tovább tud menni.