2020. október 25., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Laci, Hodos László egyik fiatalkori barátom volt. Sokszor, néha naponta kávéztunk a vásárhelyi Piros Rózsa, a Muskátli és a Bukaresti cukrászdában. Olykor Kocziány László tanárom és Bözödi György társaságában. Sokszor Szőcs Kálmán is mellénk szegődött, inkább estefelé, amikor arra kért, hogy kísérjük el a Bulevárdra, ahova találkára ment az „őzlábú” Erikájához. Tíz éven át, első, 1971-es házkutatásomig tartottam Lacival a kapcsolatot. Akkor találkoztam vele utoljára abban a lakásában, melyet az akkori hatalomtól kapott Marosvásárhely főterén, ami nekem valamiért nem tetszett.

 Hármunk közül Lacit tartottam a legtehetségesebb költőnek, akit azért is szerettem, mert, akárcsak én, kiábrándult abból a világból. Igaz, hogy én akkor még azt hittem, hogy majd a kommunizmus eljövetele, „ha leomlanak a hárommilliárd színű akadály-hegyek”, engem is megsegít a fiatalkori nyomorúságtól. Ő is lázadó, nonkonformista volt, akárcsak magam, akit a szekuritáté „felforgató tevékenységet folytató személyként” tartott számon. (Lásd: dr. Szurkos István: Amit nehéz elmondani. Budapest-Stockholm, 2018. Kihallgatás a Komán-ügy kapcsán. 72-74. o., 294, 391. o.; Szurkos András: Meggyámbászott büszke székely. Virtuóz Kiadó és Nyomdaipari Kft., 2020. 239-243. o. és lásd Veress Máriának, Szurkos István könyve szerkesztőjének hozzászólását a világhálón Komán János Amihez hozzá kell szólnom c. írásához.) Míg én óvatos voltam, legalábbis azt hittem, Laci sokszor nyíltan beszélt a szegénységről, a nélkülözésről, egyes társadalmi rétegek nyomorúságáról. 1964. április 11-én – az Ifjúmunkás kezdeményezésére – minket is meghívtak, mi is elmentünk mint fiatal költők Kolozsvárra, a Gaál Gábor irodalmi körre, ahol az újság főszerkesztője és Bodor Pál voltak a szóvivők. Szerintem a hatalom puhatolózott, tudni akarta, hogy miként gondolkodnak a fiatal tollforgatók. Laci is felszólalt, és sorolni kezdte, hogy mi mennyibe kerül az üzletekben, és milyen nehéz egyesek élete, hát akkor miként lehet amolyan verseket írni. Lacit egyből leintették, leültették, és akkor én is felemeltem a kezem. Emlékezetem szerint a következő gondolat volt mondanivalóm lényege: „Milyen jó lenne elmondani, hogy mindenki jól él. A szocializmusban is vannak alacsony alapú társadalmi tömegek…” Az egyik jelen lévő egyetemista, aki később egyetemi tanár lett, közbeszólt, megjegyezve, hogy a marxizmus fogalomtára nem használja a szocializmus korszakában az alacsony anyagi alapú társadalmi tömegek kifejezést. Egem is leintettek. Azonnal fölálltam, pityeregtem, és elhagytam a termet. Laci nyomban utánam jött, majd Keresztes Dénes, a pipagyűjtő pszichológus is, aki – egy kávéházi, késő estébe nyúló beszélgetés után – a szálláshelyére hívott bennünket. Ez a hippilelkületű, igazmondó Hodos László, aki nem ismerte a félelmet, a meghunyászkodást, aki bolondériázott azzal a világgal, merész és értékes költeményt írt, mely az általam elmondottakat is igazolja. Ilyen telibe találó verset csakis az akkori világból kiábrándult költő írhatott. Alig van párja az 1990 előtti erdélyi magyar költészetben. Íme:

 

 Állítsátok meg a Földet!

 

Amíg közéjük nem vágok,

tétlenek az igazságok.

 

Míg a világot nem tartom,

addig öklöm nincs, csak markom.

 

A mindenség végzi dolgát,

Isten nem akar csak szolgát.

 

 Helytartói azon hitben

 kínoznak, hogy nincsen Isten.

 

 Elnézi, okosan tűri,

 életemet földbe gyűri.

 

 Állítsátok meg a Földet,

 le akarok szállni róla.

 

 Eltűnök a bűn szagával,

 mintha nem is lettem volna.

 

Ötven év elteltével, közös ismerősünk, egyik hajdani fiatalkori barátom közvetítésével megtudtam, hogy 1966-ban írta ezt a költeményt. A jelentős művészi alkotások nemcsak az alkotóról, hanem arról a korszakról és a szerző hozzá való viszonyulásáról is világos képet festenek. Legnagyobb költőink alkotásai is erre tanítanak. Ezt az alkotást, indokolt pesszimizmusa ellenére, ilyennek tartom. De ez nem egy olyan önkárosító pesszimizmus. Lényegében az „Állítsátok meg a Földet,/le akarok szállni róla” verssorok értelmezésem szerint ezt jelentették: „elegem volt Ceauşescu Romániájából, el akarok menni innen”. És elment, átköltözött az anyaországba. „A rendkívül tehetséges költő, akiből kamionsofőr lett, eltűnt a nagyvilágban” – állítja a Népújság egyik cikkírója. (2013. július 3.) Nem tűnt el, mert több költeménye is ezt ismételgeti, annak ellenére, hogy már évtizedek óta nem írt verseket. Az idézett költemény megvalósításának módja is figyelmet érdemel. Mindenekelőtt a sorok tömör, a leírtnál többet mondó megfogalmazásaira figyelhetünk föl. Ugyanis az igazságok addig tétlenek, tehetetlenek, amíg nem „vágnak” a hazugságok közé. A hatalom szolgáinak nem lehet ökle, csak kéregető tenyere, marka. A hatalom birtokosai, istenei csak a szolgákat szeretik. „Helytartói azon hitben/kínoznak, hogy nincsen Isten.” A letűnt politikai rendszer pártaktivistáinak erőszakos ateista tevékenységét juttatják eszembe ezek a sorok. Az égi és a földi uralkodó kiszolgáltatottjának érzi magát a szerző, és ezért akar eltűnni a megállított Földről, aminek bűnös szagát még így is magával kell vinnie. Igen, elkísérte, és vele maradt az anyaországban. 

Még ennél az alkotásánál is beszédesebb az Ovidius és kora című költeménye, amelyet egyetemistaként Szőcs Géza szeretett volna közöltetni a hetvenes évek közepén az Echinox című diáklapban. „Megpróbáltam becsempészni a lapba Hodos Ovidius-versét. Ez jelentette akkori szerkesztői pályafutásom végét” – írja a Törlesztés c. Hodos-vershez mellékelt írásában. (A Dunánál, 2003. január, 2. évf. 1. sz., 68. o.) A versben említett Augustus császárra, aki a költőt Tomisba száműzette, és a feleségére, Líviára utaló sorok félreérthetetlenül Ceauşescut és feleségét juttatják eszünkbe, akikről szobrokat faragnak.

 „S a nép, a megfélemlített, igába tört:

– éljen a császár, tapsol és üvölt.”

 Végül egy ellentéttől feszített – optimizmust és kétkedést is sugalló – gondolatalakzattal zárja költeményét.

„Nem maradhatok a vágyaimnál:

 egyszer tudom, hogy kidől Augustus, mint vén ló,

 de jön Tiberius, Caligula és Nero.”

 Érdemes lenne üzenetein kívül esztétikai értékeiről is beszélni ezeknek a költeményeknek, mert szerintem ez a két alkotás is elegendő ahhoz, hogy Hodos Laci neve nemcsak az erdélyi és anyaországi költők élvonalában szerepeljen. Amikor ezt a gondolatot hangoztatom, a bolgár N. J. Vapcarov jut eszembe, aki a feleségéhez írt nyolcsoros Búcsú c. költeményével került a világköltészet szerzői közé. Amikor Szőcs Géza Hodos hatvanadik születésnapján közölte ezt a versét, így fejezte be a hozzá mellékelt írását: „(…) több mint harminc év megírása után végre megjelent, költőnk hátha kedvet kap arra, hogy ismét írjon. Ennyit most a császár születésnapján.” 

Isten éltessen jó egészségben, egykori barátom! Bár a Fürszt-telep, a családi házatok, egykori találkozóhelyünk már annyira átalakult, hogy ott sem találkozhatunk többé, remélem, hogy valahol egyszer még összejöhetünk, és választ adhatunk néhány közös kérdésre.