Egy kém zenéje (10.)

• 2026-07-01 14:00:00

• Szilágyi Mihály

1953-ban Sztálin agyvérzést kapott, és hamarosan meghalt. Berija már azt gondolta, a hatalmat teljes mértékben a kezébe ragadhatja, de Hruscsov egy ravaszul irányított katonai akcióval kivégezte Beriját és közeli munkatársait, családjukat pedig munkatáborba deportálta. A Berijáról elnevezett utcákat átkeresztelték.

1964-ben Theremin nyugdíjazását kérvényezte. Kemény titoktartási nyilatkozatot kellett aláírnia, hogy tevékenységével kapcsolatban semmilyen információt el nem mond. Családjának felkutatását megengedték. Kiderült, miért hagyták mindezt: csupán egyetlen rokona élt még, Kirill Fedorovics Nesturk, akivel találkozott.

A tudós annyira hozzászokott a munkához, hogy nyugdíjas korában nyomasztó volt számára a tétlenség. Kérte, hogy adjanak valami elfoglaltságot.

A rádiónál és a hangfelvevő stúdiónál kapott technikusi feladatot. Bár modernizálni akart, nem engedélyezték ötleteit. A stúdió bezárása után a Moszkvai Konzervatórium Akusztikai Tanszékén kapott állást.

A professzor Moszkvában megemlékezett a bűnözőről, akitől a bundát kapta, és amint lehetősége adódott, azonnal előterjesztette, hogy Misenykát kutassák fel, és alkalmazzák a rettegett Berija testőrségében. Erre nem került sor, mert közben Beriját már kivégezték, de Misenyka a Moszkvai Konzervatórium portása lehetett, és gyakran meg is látogatta a professzort az Akusztikai Tanszék laboratóriumában. Mindenképp érdekes lehetett a két ember viszonya.

Az Akusztikai Tanszéken az idős tudós olyat alkotott, hogy egy ideig hitetlenkedve beszélt róla a világ. Sikerült megoldania a gépi hangfelismerés technológiáját. Találmányának hírére azonnal berendelték a KGB irodájába, és utasították, hogy készítsen nagy pontosságú műszert a találmányából. Elszabadították ismét Theremin fantáziáját, és megszületett egy olyan berendezés, ami egyszerre 76 telefonbeszélgetést képes volt felülvizsgálni és elemezni, sőt arra is képes volt, hogy miután a tárgyalópartnerek letették a kagylót, a gép tovább hallgatózzon. A KGB azonnal sorozatban kezdte gyártani a készüléket. Jutalmul megengedték, hogy ismét gyárthassa az Amerikában elkobzott készülékeit – természetesen mindeniket továbbfejlesztve.

Az 1970-es években az amerikaiak már nem bíztak a nagykövetség épületében. Újat akartak építeni. A szovjet építőmunkások közé beépítettek néhány okos embert, akik legalább hatezer lehallgató és színes képfelvevő készüléket telepítettek Theremin lajstromából. Ezek a csúcsminőségű eszközök már búzaszem méretűek voltak, és egy hat méter átmérőjű betonoszlop belsejéből, a betonba beöntve képesek voltak a hangot továbbítani, továbbá az épületben mindennek szeme és füle volt. Átadás előtt azonban a CIA szakemberei alaposan átnézték az ingatlant, és rátaláltak a veszedelmes műszerekre. Nagy volt a döbbenetük, mert technikailag messze felülmúlták a nyugati technológiát ezek a kis apróságok.

Jules Verne írná, hogy a nyugati újságok öles betűkkel a címlapjaikon kavarták a diplomáciai botrányt, miközben a szakemberek döbbenten nyugtázták a szovjetek technológiai fölényét. Természetesen porig rombolták az épületet, hogy kikaparják a törmelékből a legutolsó búzaszemnyi műszert is, csakhogy valami technikai újdonság kerüljön a kezükbe. Azt nyilván tudták a fakép történetéből, hogy ezzel még csak a műszerek kisebbik felét kapják kézbe, az igazi tudás valahol máshol pihen, ahova nem tehetik be a lábukat.

Az újabb nagykövetségi épületet már amerikai munkások építették szigorú amerikai őrizet alatt. Mégis már az átadás pillanatában tökéletesen működött a lehallgatás. A zseniális ötlet kiagyalója természetesen Theremin volt. A legfőbb bizonyítékot erre az szolgáltatta, hogy ismét két sportkabátos alak követte az idős professzort. A találmány elképesztő volt, egyelőre nincs elérhető információ róla, azonban azt terjesztették, hogy genetikailag módosított növények segítségével érte el, hogy azok – kinti elektronikus ráhatás segítségével – hangot és képet továbbítsanak.

1979-ben Harold Schoenberg, az ismert amerikai zenetörténész Moszkvában, a konzervatóriumban véletlenül felfigyelt Theremin ajtajára. Benyitott, és elbeszélgetett a tudóssal. Amikor a New York Times lehozta a rendkívüli újságcikket, Theremint kipenderítették az intézményből, és egy eldugott lakótelepre költöztették családjával együtt. A lakótelepet csak engedéllyel hagyhatta el, gyermekeit folyton az otthoni dolgokról faggatták az ügynökök. Elektronikus eszközeit elkobozták, műszereit porrá zúzták, és szigorúan megtiltották, hogy elektronikával foglalkozzon.

Ez az elszigeteltség sem törte meg. Theremin sokat tudó ravasz ember lett. Előbb a szomszédok rádióit és tévéit javította azzal a feltétellel, hogy becsületszóra hallgatni fognak, aztán egy kidobott színes tévéből fényorgonát épített, majd mankónak álcázott elektronikus csellója is megszólalt. A műszerészkedésből összekuporgatott pénzből zongorát vett a lányainak, így hamarosan zenei központtá vált a lakótelepi szoba. A politikai változások lazítottak Theremin helyzetén, az államhatalom más eseményekre összpontosította figyelmét.

Amerikában hagyott feleségei döbbenetes jóindulattal nyilatkoztak róla. A táncosnő Lavinia Williams még hosszú ideig kutatta férje hollétét. Haláláig nem talált rá, pedig tőle telhetően minden követ megmozgatott.

Kátya Konstantinova pedig tudta, hogy a válás nem Theremin ötlete volt. Ismerve az orosz viszonyokat, tudta, hogy férje tevékenysége miatt történt minden. Megbocsátott – vagy inkább nem neheztelt – Thereminre, mert naplójában beragasztva ott volt egy levél, melyben egy jelentős mondat mindent megmagyarázott: „Sajnálom, Katyusa. Meg kellett tennem. Szeretlek: Lev.” Kátya nyilatkozta, hogy egykori férje rendkívül szívós ember volt. Sosem esett kétségbe, mindent tiszta ésszel elemzett, és megoldást keresett a problémákra. Csak egyetlen egyszer látta sírni, amikor eltört egy rendkívül ritka, üvegből készült alkatrész, amit Angliából hozatott. Levnek rendeltetésszerű élete volt, és mintha ő is tudta volna ezt, akképp élt – az elektronikának és a zenének.

Amerikai barátai közül Clara Rockmore is azt hitte, Theremin meghalt. Elegendő pénze volt ahhoz, hogy felkutassa szerelmét, de volt egy fal, amelyen nem hatolt át a dollár ereje. Clara még Tupoljevvel is találkozott, és érdeklődött Thereminről, de a repülőmérnök értetlenül rázta a fejét, mint aki sose hallotta a nevét. Aztán 1991-ben felröppent a hír, hogy Theremin előkerült Moszkvában. 93 évesen New Yorkba vitték a tudóst. Különös megérzése lehetett, mert zsebében ott lapult egy orosz parfüm, ami kedvence volt Clarának. Talán olyasmit tudott a lehallgatás földi istene, amit még az orosz államhatalom sem sejtett – tudta, hogy vinnie kell egy orosz parfümöt…

Megtörtént a két aggastyán találkozása. Egymás kezét fogva ültek, és Clara mesélt, mesélt, mesélt, miközben a professzor el-elbóbiskolt, s talán egy újabb áramkör álma lebegett a szemei előtt. Aztán megszólalt: a lágerben Tupoljevvel valami ócska ragasztót szívtunk cigaretta helyett. Clara döbbenten hallgatott el, és eszébe jutott, mekkora színész volt Tupoljev. De azt is megértette, mindenkinek jobb volt így.

1991-ben rendkívüli hangverseny volt a Radio City Music Hallban: Clara és Theremin játszottak. Fél évszázadnyi kihagyás után a két művész ismét együtt koncertezett. Mindketten reszkettek, kezeik és lépteik bizonytalanok voltak, de zenéjük őszintén szólt. És a közönség is látta életre kelni a fél évszázados legendát. Tapssal jutalmazták a rendkívüli élményt.

A koncertet követő nap, Theremin sétálni indult. Az utcán hirtelen összeesett. Szürke sportkabátos férfi hívta a mentőt…

Az orvosok hitetlenkedése ellenére felépült, és visszautazott Oroszországba. 1993. november 3-án halt meg. Moszkvában temették el.

Évekkel később Clara Rockmore a Theremintől kapott orosz parfümös üveg kupakjában bukkant rá egy miniatűr lehallgató készülékre. A poloska annyira fejlett volt, hogy az elemzések szerint a lakásban minden beszélgetést kristálytisztán tudott továbbítani – valahova.