2023. január 30., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egy illető, piros druzsbával

  • 2022-12-02 12:48:04

  • -

Hogy az ura idén alábbhagyjon az ivással, a felesége, Maria, az orosz hadseregnél is vörösebb druzsbával ajándékozta meg Ioan Ionescut a születésnapján.

A férfi egészen kivirult, rózsásat cuppantott a Maria rózsaszín orcájára, majd így szólt: „Lelkemből köszönöm, de mihez kezdjek egy láncfűrésszel? Nem tudom kezelni, s vágnom sincs mit, hiszen erdőnk sincsen!…”

„A kezelése gyerekjáték. Ott a használati utasítás, oroszul, de románul is. Különben is, annyi a barátod, aki ért a mesterséghez. Eltanulod tőlük. Arra ügyelj, hogy mikor beindítod, ne légy kapatos, mert levágod az ujjaid vagy a lábad, vagy valakinek a fejét…”

Úgy lett, ahogy Maria javallotta. Ioan Ionescu csakhamar sikerrel indította be a druzsbát, és naphosszat túráztatta, mint valami motorkerékpárt, megbolondítva a szomszédokat az ordító hangzavarral. 

Szenvedélyévé vált a motor csúcsra járatása. Brrr! Drrr! És megint drr!, prrr!… Közben rábukkant egy elbontott raktár ósdi deszkáira, s azokat szabta miszlikbe.

Kicsorbult a lánc a deszkák rozsdás szegeitől, de az egyik szomszéd rávezette a fenés művészetére. Biztonságból azért tartalék láncra is szert tett. 

Egyik februári reggelen hátrament a gyümölcsösbe, és takarítási céllal fohászkodott neki az egyik öreg meggyfának. Előbb csak pár apró ágat nyesett le, aztán egy nagyobbat, amely elszáradtnak tűnt, de nem egészen, utána pedig oly sikerrel vagdalgatta, csonkolgatta, míg már csak az alig méternyi magas törzs maradt; azt pedig húszcentis darabokra metélgette.

Ez a kert közepén vala. Megállította az orosz druzsbát, a voltaképpeni szovjet masinát, kezeslábasa zsebéből elővonta a pálinkás kisflaskát, és csodálattal szemlélte művét. „Mit jelent az orosz technika! – monologizált félhangosan. – Hát gyerekkoromban nagyapóval egész héten át izzadtunk volna ezzel a szerencsétlen meggyfával, a harcsafűrészt ráncigálva! Most meg, egymagam, pár perc alatt aprítottam miszlikbe az egészet!”

Alkotása csodálatában el is fogyott a pálinkája. Újra beindította a gépet. Az égig pörgette, hogy az utcabeli kutyák orgonálni kezdtek, mint a farkasok –, és az előbbi recept szerint újabb megyfát pusztított el, s ráadásnak egy almafát is, amely nemrég, az őszi szüretkor mintegy tízládányi gyümölccsel örvendeztette meg őket. 

Röpke tíz perc alatt fényes tisztást kreált a gyümölcsös közepére.

Egy jó rakásnyi ág és forgács.

A következő napokon mind világosabbá tágult a tisztás, úgyhogy március elsejére, a márciuska ünnepére a gyümölcsösnek mind a kilencvenöt fája tétova kupacokban hevert a kert gyepén.

Fentről ritkásan szállongó, báránybolondító hó pilinkézett, a mi emberünk, Ioan Ionescu nyugalmazott tanár úr, pálinkás flaskájával a kezében, a lepusztított liget széléről elbűvölten gyönyörködött művében, hogy hát végül is, el kell ismernie, szuper a piros orosz druzsba, lám csak, csodát művelt azzal a varázsláncával, 

„Mit jelent az orosz munka, uram, tartós és gyors – mormolja –, pusztító, mint valami hatalmas erejű katyusa!…”

Ioan Ionescu matektanár végletesen belehabarodott a druzsbájába. Finom ronggyal törölgette, zsírozta, benzinezte, olajozta, reggelente az udvaron és a kertben járatta, délben többször is, és este két-háromszor ráadásként, mielőtt setétbe borult a város. Éjszakára behozta a lakásba. „Ejnye, hát a kutyát-macskát benn lehet tartani, s a druzsbát nem?!”, szögezte a kérdést Mariának, aki éppen amiatt méltatlankodott, hogy a konyhát elárasztotta a benzin bűze.

A druzsba családtaggá vált, Ionescu el sem tudta képzelni az életét a Vörös Hadseregnél is pirosabb társa nélkül. 

Ámbár némi szomor’ is vegyült boldogságába. Immár mindent felaprított, ami az udvaron és a kertben arra való lehetett. Kitakarította a házat és a csűrt s a kamrát is. Szétaprította a régi székeket, polcokat, és egy kanapét szintén. 

Alig bírt magával. Egyik reggelen alig tudta visszafogni magát, úgy ölte a vágy, hogy porrá tegye a tornác faragott oszlopait is.

Napfényes időben büszkén sétálgatott végig az udvaron s a kertben harcos ölebével, a druzsbával; ám csak elfelhősödött a kedélye, mikor a nap egyszerre eltűnt valaminek az árnyékában.

Amint a Fekete-tenger kékjét idéző égre emelné tekintetét, hát ott a kedves szomszéd, a Viorel terebélyes fűzfája. A Viorelé, aki a városba telepített, elektronikai alkatrészeket gyártó német üzem alkalmazottja.

Kilépett az útra, a szomszéd kapuján keresztül a Viorel kertjébe jutva rövid műértő szemmértékelést követően keményen lerogyasztotta az öreg fűzfát, amely csaknem tizenöt méteren nyúlt végig a kerítés hosszán.

Égő szenvedéllyel aprította aztán harminc-negyven centis darabokra az áldozatot. 

Íme, a nap erőteljesen árasztja el az utca eddig sötétben senyvedő szakaszát is.

Amikor Viorel délutánra hazajött, dührohamot kapott. „Tanár úr – üvöltötte át a kerítésen –, maga vágta ki a fűzfámat?!”

„Én hát. Látod-e, milyen szépen fel van aprítva. Nyugi, nem kérek érte pénzt. Megdobsz egy cujkával, és kvittek vagyunk…”

„De hát mért vágta ki?”

„Hát olyan öreg volt. És árnyékban tartotta a kerteket. Ezt még Costandin, az öregapád plántála oda. Két évre való tűzifád lett…”

„De hát nekem gázkonvektorom van, nem fával tüzelek…”

„Nézd, a legjobb, ha csináltatsz egy rakott kályhát. Abban aztán a fűzfa ég a legjobban.”

Nagy zűr lett, veszekedés, ellenségeskedés a két család között. 

Még kezelgette-szerelgette Ionescu tanár a druzsbáját az udvaron, pár napon át, megjártatta a kaputól a kert fenekéig, de szomorán.

– Nicsak – gondolta –, ha nem drótból volna a kerítés, hanem fából, morzsára porlasztanám, s majd dirib-darabonként támasztanám fel. De ezt? Itt a pompás felszerelésem, s nem tudok mit kezdeni vele. Akár a költő versében: „Egy embernek motorja volt, semmire sem használta volt.” 

És itt vagyok én, ember a Vlad Ţepeş utcából, akinek druzsbája van, és semmire sem használja…

Végül egy újabb derűs reggelen elindult kedves druzsbájával le az utcán, és a patak medrében kötött ki. 

Előkapta pálinkáját, meglocsolta a gigáját, majd szemügyre vette a terepet. 

Környezeti katasztrófa. A part tele bontási törmelékkel, ezer színű műanyaghulladék, míg a szem ellát, ócskavas, alumínium-, üdítős és sörösdobozok, üres üvegek…

De hát ez nem annyira érdekli.

Viszont a fauna, ó, uram. A rendetlenság leírhatatlan.

Lendülettel indítja a fűrészt, leborotvál pár rekettyét, majd néhány odvas füzet.

Hirtelen tűrhetetlen dolgot észlel. Az utcabeiek nem járhatnak át túlparti kertjeikbe, nincsen palló, legalább két kilométer kerülővel juthatsz a hídig.

Ohó, hát ez a kényelmetlen állapot megszüntetendő.

Kiszemel két óriás öreg égert, s úgy metszi mesterien, hogy keresztbe zuhanjanak, át a patakon.

Pihen a fűrész, elő a páleszt, kortyol élvezettel; s a meló nagyszerűségét is cuppogatja.

Már csak keresztdeszkák kellenek a párhuzamosan fekvő fákra, s kész a zseniális hidacska.

Legalkalmasabb egy kerítés felhasználása: értő művészettel, a keresztdeszkákat szeggel és dróttal rögzíti majd a két öreg égerhez. De ezt majd holnap.

– Megköszöni ezt majd az utca!

Hm. Nemcsak hogy nem köszönték meg, hanem két banya fel is jelentette a községházán és a rendőrségen. Köszönöm helyett sajgó bírságok: a polgármesteri s az erdészeti hivataltól.

Napnál világosabb, következtette alapos elemzése végén, hogy összeesküdtek ellene; elirigyelték mesteri druzsbáját. Ártani akarnak neki.

Nosza szigorúan szekrénybe zárta, titkos zár alatt rejtegette. Mélyen megbántódva, sértett lélekkel, zokogásra hajlón, vagy tíz napig csak sétálni vette elő, ritkán indította be, de akkor igazi trófeaként hordozta végig, beszédes mártíromsággal.

Bánatember s fakuló druzsbája, mély búskomorságban.

Egyik hétfőn, délidőben, épp a tornácon babrálgatta a masinát, a nyugágyon ülve. Olajozta, vazelinozta, egy-egy kis csavart megigazított rajta, fente kicsorbult fogait. 

Szarvasbőrrel kenegette végül.

„Mit csinál, tanár úr?”, hallatszott be az utcáról. Onel apó volt a Gyár utcából, az ő nyolcvanas szomszédja, aki pár éve még segítgetett a ház körüli munkában, de mára teljesen elaggott, alig mozdul ki a lakásból.

Nyolcvanhét éves, és nincs nyugdíja, semmi jövedelme. A szomszédok adnak egy-egy tál ételt, pohár pálinkát, nem többet, mert az öreg nagyon piás, attól olyan ramaty; hogy alkalmi munkából tengette magát, hol itt, hol ott hányódott. 

„Mit csinál, tanár úr?”

„Hát itt né, Onel bátyó, a ház körül. Hát maga mit csinál?”

„Elmennék a piacra, mert nem is tudom, mióta nem jártam ki. Nem is tudom, miért mennék… Adhatnál tíz lejt, hogy kenyeret vegyek, s darab szalonnát, valamit…”

A tanár kimegy a kapuhoz, és ötven lejt ad az öregnek. Adomány, s mégsem az. Amennyit Onel apó dolgozott neki több tíz éven át, váltig megérdemli. 

Követi tekintetével, amint apró, tétova léptekkel távolodik: két lépés, aztán egy, s egy még apróbb.

Onel apónak egyszobás a házikója, a szoba egyben konyha is, a benyílóban kis kályha, főzőlappal, amikor van mit, azon melegíti. A falak koromfeketék, a házfödél egykor színes kartonjai szintén feketék vagy hamuszürkék. 

Az ősz elején vásárolt egy szekér fát, de kemény volt a tél, alig maradt belőle. 

Ekkor világosodik meg a tanár úr. Mi lenne csodásabb, mint örömöt szerezni Onel apónak?!

Felölti munkaruháját, a derékban karcsú salopétát, amely kékebb az ég kékjénél s a Fekete-tengernél is… Felkapja a druzsbát, és az Onel apó kertjéig meg sem áll. Egy nyelés a pálinkából, beméri az eget, majd mérnöki pontossággal megállapítja az irányt, és munkához lát. 

Úgy dédelgeti-simogatja a láncfűrészt, mint valami vörös cicát, így beszél hozzá: „Minden reményem te vagy, apuka kislánya. Onel apónak sok fája lesz, nem öli meg a fagy. Nehogy éppen most fulladj be nekem. Itt most nagy kegyeleti cselekvés előtt állunk!“

A drága druzsba dehogy prüszköl, ellenkezőleg, úgy zúg, mint mikor a motorkerékpár háromszázzal repeszti, mohón belevájja fogát az Onel apó cseresznyefájába. Mekkora lesz a meglepetés, amikor hazajőve nem is egy, hanem két télre elegendő tűzifát talál a kertjében!

Erőlködik igencsak Ionescu tanár, a kivénhedt gyümölcsfa nem hagyja magát. De kitartása és az orosz druzsba ereje lebírja a konok ellenállást, végül még recseg-ropog egy keveset, s váratlanul, de fültépő robajjal lezuhan… Csakhogy nem a mérnökileg kalkulált irányba, hanem egyenest az Onel bátyó házikója tetejére, melyet, mint valami könnyű gyermekjátékot, azonmód a földre teper. 

Nosza, lett óriási zűrzavar, kavarodás, szomszédok, rendőrség, szájtátiak sereglése, asszonyságok jajveszékelése, sikolyok és káromkodászuhatag –, végül a piros druzsbás atyafi átkoktól kísérve takarodót fúj. Méltatlankodva hazahátrál. 

Csak Emil, a lakónegyed főpiása szegődik hozzá egy kis pálinka reményében. S ez a csupa borosta Emil is lekutypcsázza, emígy: 

„Tanár úr, sajnálom az esetet, de tudja meg, hogy bajban van. A dutyiban fog megrohadni. Én mindenesetre a tanúja leszek, megpróbálom védeni –, de a kótertól így sem szabadul…” 

„Na hallod – mondja a tanár –, hát az immár bizonyos… Pedig mi, én és a druzsbám, jót akartunk Onel bátyónak. Viszont, mivel a börtönben kötelező a munka, mit gondolsz, kerül-e a számomra is egy jó kis láncfűrészes druzsbácska?… Kár volna kihasználatlanul hagyni az ilyen príma orosz gépet!…” 

És szeretettel simogatja, mint valami nagy vörös cicát, kebléhez szorított kedves masináját.

*

A novella eredeti címe és forrása: Dumitru Augustin Doman: „Omul cu drujba roşie”

România literară nr. 43/2022

A szerzőről: Dumitru Augustin Doman (1953) román regényíró

Fordította: Bölöni Domokos


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató