Megint tudnék ajánlani egy fogadást, amit én nyernék meg.
Megint tudnék ajánlani egy fogadást, amit én nyernék meg. A szövetségi elnök nyilvánosan arra szólítja fel a kulturális minisztert, a románt – aki semmilyen formában sem szeretné a magyar kultúrát hazánk színeiben képviselni, irányítani, befolyásolni – liberális álláspont – , hogy mondjon le.
Hát nem fog. Sőt valószínűleg el sem ér Şuteu meghatalmazott és rendkívüli füléhez a felkérés. Nem közvetítik számára, bár van valahol egy érdekelt sajtófigyelő iroda, ami mindent feljegyez, megjegyez, hogy alkalomadtán demokratikusan betartson, amennyiben még hatalomban marad az igazhívő hölgyemény. Ui. most a választásokig, a kormányalakításig egy nő árthat továbbra is sokat és maradandót a kisebbségi kultú-rának.
Mit jelent ez?
Sok más mellett a bizonytalanságról és a kényelmetlenségről árulkodik, amit a román államnacionalizmus érez Erdély és az erdélyi magyar kulturális jelenlét vonatkozásában már kilencvennyolc éve. Tüske az oldalában, hiszen nem sikerült elsorvasztani, nem sikerült hatályon kívül helyezni, láthatatlanná tenni. Sőt, voltak évek a rendszerváltás előtt és után – nem azonos mértékben, de sohasem jó szándéktól vezérelve, hanem kényszerűségből, muszájparancsra, európai uniós nyomásra (?) –, amikor kompromisszumokra, engedményekre kényszerült, ott kellett állni (fogcsikorgatva) az intézmény alapításánál, a szerzett és elorzott jogok visszaadásánál, bár legszívesebben egészen mást tett volna, elment volna pecázni (de u-val is mondható) vagy Párizsba divatot majmolni, NATO-hadgyakorlaton fitogtatni harcrakészségét a Nyugatnak.
Még mindig nem sikerült a magyarokat mind útra tenni, kilökdösni, elkeverni, mint tették a némettel és zsidóval, és utóbb korokodilkönnyeket hullajtani hiányukért az általános és a speciális humanizmus törvényei szerint.
Ami viszont minden alkalommal pompásan bejön a hatalomnak, az a bontás, bontogatás, bosszantás, a fricska: ma itt fosztunk egy csöppet a jogaitokból, holnap ott lehetetlenítünk el egy magyar iskolát, tegnap ott tartottunk be, ahol a legkevésbé sem vártad volna, ma elszabotálunk valamit, egy jogos kérést, ma itt másítjuk meg a játékszabályokat, a törvényeket, az adott (őszintétlen) szót, holnap ott hivatkozunk bükoratikus akadályokra, adatkiegészítési kényszerre, elnapolásra, tegnaptól máig semmi sem érvényes, az emlékezet kiesett az ablakon, hiányzik a hivatalvezető, egy pecsét,
leginkább pedig a becsület. A nemzetpolitika már csak ilyen, mondja az udvari bolond.
Ami a csíksomlyói búcsút illeti, aki ismer, tudja, hogy nincs sok közöm ehhez a nagyszabású egyházi ünnepléshez, de azt gondolom, hogy Mexikó és Ausztria többé-kevésbé katolikus ország, amelyeknek, úgy látszik, nem tűnt fel, hogy Romániában egy katolikus intézményt (eseményt, összejövetel védelmét) fosztanak meg a világörökségi rangtól Románia támogatásával, a döntés elnapolására történő rábólintásukkal. Ciprusnak édesmindegy, hiszen ott ortodox a hívők döntő többsége. De Ausztriának, mely legközelebb fekszik, talán ismernie kellene egykori birodalmának keleti végeit, s a székelyeket, akikkel szemben rengetegszer vétett (Madéfalva; 1849), legalább itt tehetett volna jót azokkal, akik egykor testükkel és vérükkel védték.
Bukarest részéről nincs miért csodálkoznunk – a minisztérium államtitkára talán miniszteri utasítás nélkül is úgy cselekedett, ahogy elvárja tőle a harkovi ortodoxia, amely mégiscsak fontosabb, mint a Kárpátok két oldalán élő magyarok, katolikusok, akik egyre kevésbé számítanak, akikkel szemben a világ közömbös vagy elnézően hanyag és nagyvonalúan be nem avatkozás párti.
Ferenc pápa jöhet, a csíksomlyói búcsú egyelőre meg lesz tartva, szemszúrás, színjáték eljátszva pompával, s ha majd hazatér Rómába, akkor minden szépen leülepszik. Tenni sem kell semmit.
A fogadás még áll.
