Égi tócsa, földi sár

 A beszélgetést zenei prelúdium előzte meg, Biró Zsuzsa hárfán, Pethő Rebeka fuvolán és Molnár Gizella brácsán adott elő rövid műsort, majd a szerző köszönte meg mindenki segítségét – a Lector Kiadónak, a szerkesztő Kovács András Ferencnek, a tervező Koros-Fekete Sándornak, a képzőművész Kákonyi Csillának, akinek a festménye díszíti e kötet borítóját is, valamint elmondta: az elkövetkezőkben szabad beszélgetésre kerül sor, amelyen sok-sok vers is elhangzik. 

– Minden versnek köze van a zenéhez és az asztrofizikához, és én immár nagyon sokadjára beszélek Nagy Attila költő és barátom könyveiről. Ez a 12. verseskötete, az előzőekből többet – legalább nyolcat vagy kilencet – is én szerkesztettem. Összeszokottak volnánk. De összeszoktatja-e az embereket, erősíti-e a barátságot a betű szeretete? – tette fel első kérdését KAF.

– Lassan már csak ez maradt nekem, ez érdekel igazán. Orvos vagyok, de szakmai környezetemet inkább nem tárgyalom: a versekben érzem magam levédve. A költészet olyan érték és lelkiállapot, amely segít felülemelkedni a mindennapok nehézségein. Ráadásul egy bizonyos kor után nagyon leszűkül a baráti körünk, és az ember igyekszik megválogatni, hogy kivel áll szóba. A versen keresztül igen erős kapcsolatok alalkulhatnak ki, amelyek erőssége mellett eltörpülnek az esetleges véleménykülönbségek – válaszolta a szerző. 

– A versek által, a szavak forgatása által lehet kikapcsolódni mindabból, ami körülvesz, ami harmónia és diszharmónia. Neked ez sikerült, ráadásul nagyon erős önkritikus éned van, ami a költőkre általában nem jellemző. Az új verseid közül számos a vadadi hétvégi házatokban született. Milyen a vers Vadadban?

– Nagyon furcsa és szinte hihetetlen, de azt tapasztaltam, hogy ha kiülök a verandára, akkor fél óra múlva már keresem a papírt, a tollat. Vadadban két év alatt körülbelül százötven papírlapot mocskoltam meg, az ezeken született versekből pár be is került ebbe a könyvecskébe. Leülsz, és jönnek a sorok. Persze, ezeket később meg kell dolgozni, de olyasfajta természet van Vadadban, amely mintha átfolyna rajtam – mintha más emberré tenne az ottani natúra. 

– Az összes, általam szerkesztett kötetben – a Velence harangjaitól az Égi tócsa, földi sárig – felhallani a zenét, az olvasmányélményeket. Írás közben, írás mellett nagyon jó zenét hallgatni, verseket, filozófiai traktátusokat olvasni. Ilyenkor mindig a fölhallott csodák érdekesek. Segít-e mindennapi munkádban a versírás?

– Többször elmondtam már, nem szeretném magam ismételni, de most is meg kell említenem, hogy nekem ez egy szelep. Eredetileg filológiára készültem, végül orvosira mentem, és nem bántam meg. Nagyon szeretem a munkámat, de úgy érzem, hogy egyre inkább a vers az én világom. Elég szép könyvtáram van, és van egy hobbim is, a kvantumfizika. Akarom, nem akarom, de szinte már automatizmusommá vált, hogy folyamatosan pakolom a köteteket az éjjeliszekrényemre. Mindig ott van az Újszövetség, mellette pedig valaki költő és valaki filozófus kötete. De a régiek szeretete mellett igyekszem képben lenni, olvasom a maiakat is, van közülük, aki tetszik. A zene rendkívüli módon inspirál, nagyon szeretem a barokk és a reneszánsz zenét. Olvasom a verset, hallgatom a zenét, felütök egy képzőművészeti albumot. Szeretem az antik szerzőket, a primitív költészetet. Az írással, olvasással az ember próbálja elhelyezni magát a világban és abban, amit ír. 

– Az orvosokban van egy nagyon szeretett könyörtelenség, amely az irodalmi alkotásaikban is feltűnik, elég ha a Csehov vagy a Bulgakov példáját tekintjük. Nálad ez hol található? Van-e a költőben orvosiság, illetve van-e olyan költő, akit mindig olvasol? 

– Ez nem könyörtelenség, hanem a beteg érdekében önmagadon is végrehajtott viviszekció. Össze kell állítanod egy diagnózist, amely rengeteg dologból áll össze. Pont olyan ihlet kell ehhez, mint a versíráshoz, és ha nincs meg az a bizonyos szimat, akkor megmaradsz mesterembernek. Mindezek mellett folyamatosan figyelek a világra, és nagyon aggaszt, ami történik körülöttünk. Annyira összebonyolódtak már a dolgok a nagyvilágban, hogy lehetetlen őket kibogozni. A kultúra, az emberi kapcsolatok, a humánum a bányabéka feneke alá került. Az ember néha tematizál és aszerint is olvas. Engem rendkívül megnyugtat a Balassi, a Csokonai, a Jékely, 

a Weöres és a Radnóti költészete. Őket állandóan olvasom. Maga a versírás számomra önkeresés is.  De a magyar szerzők mellett ott van például Petrarca, John Donne és az angol barokk, Hölderlin és sokan mások, akiknek a költészetét nagyon szeretem. Mindig találok magamnak valamit, valakit a ,,divatjamúltak” között is. Amúgy sem hiszek ebben a szóban. 

– Nehéz volna zene nélkül, kiállítótermek nélkül, költészet nélkül élni. Szerkesztjük a kötetet, beszélgetünk, te nyugodtan pipázol, én idegesen szívom a cigarettámat. És most egy gyönyörű könyvet tarthatunk a kezünkben. A vers feltölt még akkor is, ha kétszázból mondjuk hetvenet eldobsz vagy félreteszel. Az égi tócsaság mennyiben kapcsolódik a régebbi, közösen szerkesztett kötetekhez? A kávézó, a pillanatok, a gazdátlan sorok, az alkonyatok, a csillagok hogyan kötődnek össze azzal, ahogyan élsz, hol kapcsolódnak össze a mindennapjaiddal? Hol az égi tócsa és hol a földi sár?

– Az életem eléggé elkomorult, mert az ember nem tudja minden alkalommal lereagálni azokat a helyzeteket, amelyekben előfordul. Kilépni belőlük nem lehet, más pedig nem oldja meg helyettünk. De ki kell mondani ezeket a dolgokat, ki kell írni a bennünk felmerülő kérdéseket és kétségeket, mert szabadulni csak úgy lehet ebből a helyeztből, ha valamit jól megcsinálsz. És ez a valami bármi lehet. A címet ugyanezen kétségek ihlették: Európában összehullott egy nagyon komoly júdeó-keresztény kultúra, és mi odalent fetrengünk, mint a malacok – mondta Nagy Attila, majd az új kötetből olvasott fel az említett kérdések és válaszok mellett a számos költőt, filozófust, misztikust, antik szerzőt, világirodalmi szintű elismertségű, illetve értékes, de szinte ismeretlen alkotást, költészeti és világnézeti kérdést érintő, századok művészetét átfogó beszélgetés során. (Miklóssy)