Bögre bácsi minden reggel a teraszablakban kezdte a napot. Egy csésze meleg tejet kortyolgatott a harmadik emeleti magasban, a vastag, fehér lébe aprított kenyérbélből pedig kiskanállal halászott ki mindegyre egy falatnyit. Ennek a – korai órák rohanásában szokatlannak, sőt furcsának tűnő – lassú szertartásnak köszönhette a nevét, amit természetesen a lakótelepi lurkók „adományoztak” neki. De ő ezért sosem haragudott, mi több, titokban jól is esett neki, hogy összetéveszthetetlen, egyedi jelenségnek tartja a fiatal nemzedék. Egy ideje azonban le kellett mondania a napindító rituáléról, és azzal együtt a becenév is elveszett.
– Tizennégy éve költözött az égiekhez a feleségem, azóta egyedül élek, pontosabban éltem egészen mostanáig – kezdte történetét a nyolcvanas évei elején járó, első látásra testileg-lelkileg törékenynek, sebezhetőnek látszó férfi. – Nem volt könnyű feldolgozni a veszteséget, de a szeretteim mindent megtettek azért, hogy valahogy sikerüljön. Igaz, a két lányom közül az idősebb kint él Kanadában a családjával, őt csak a telefon képernyőjén látom néhanapján, amikor felhív. A húga viszont végig mellettem volt a gyászban. Már az özvegységem elején elkezdte mondogatni, hogy költözzem hozzájuk, de én sokáig nem fogadtam szót neki. Tudja, mi a csendes házaspárok kategóriájába tartoztunk az asszonnyal, sosem veszekedtünk, csak tettük mindketten szépen a dolgunk a másik mellett. Ő főzött, mosott, kézimunkázott, én javítgattam ezt-azt a ház körül, vagy rádióztam, rejtvényt fejtettem. Étkezéskor is megőriztük ezt az összhangot. A közös reggelik voltak a legmeghittebbek, olyankor elmeséltük egymásnak az előző éjszakai álmainkat, ha voltak, ha meg nem, akkor belesimultunk a csendbe. A feleségem rendszerint tejbe aprított kenyeret fogyasztott, én vajas pirítóst és teát. A távozása után kaptam rá az ő „menüjére”, addig idegenkedtem tőle. Egyik reggel azonban, amikor az elviselhetetlen magány érzésévél ébredtem, váratlanul jött a sugallat, hogy próbáljam ki, mégpedig a teraszon, hiszen ott közelebb érezhetem magam a páromhoz. A „kísérlet” bevált. Több mint egy évtizeden át reggeliztünk mi így újra kettesben. Mindig volt a számomra valami megnyugtató üzenete, amit legtöbbször a tömbházunk előtt magasló fenyőfa cinkelakóinak hangján közvetített, máskor a lombok susogásába vagy az erkélyablakon kopogó eső zenéjébe csomagolt. Tudja, mit üzent a leggyakrabban? Azt, hogy „ne félj, én itt vagyok közel”. Amikor ezt megértettem, új erőre kaptam, legalábbis egy ideig.
– Aztán mi történt? – szólaltam meg, mert úgy tűnt, beszélgetőtársam hirtelen máshol jár.
– Az év elején volt egy preinfarktusom – tért vissza hozzám az átható, halványkék tekintet. – Érdekes módon éppen reggelizés közben, a teraszon lettem rosszul. A kicsi lányom talált rám, ő ugyanis kétnaponta feljárt hozzám akkoriban, ebédet hozott meg minden más szükségeset, és elvitte a mosnivalót, bármennyire igyekeztem meggyőzni, hogy ne pazarolja rám az energiáját, mert önellátó vagyok. Azon a reggelen bebizonyosodott, hogy neki volt igaza, mégsem vagyok olyan „nagylegény”. Amikor kihívta a mentőt, már tudtam, hogy gyökeresen megváltozik az életem. A kórházból egyenesen a lányoméknál kötöttem ki, a város másik végében, és azóta is itt vagyok. A lakásomat lezárták a fiatalok, és megígérték, hogy nem adják ki bérbe senkinek, hogy ne hurbolják le az idegenek. Így, ha kellőképpen megerősödöm, és hazavágyom, visszamehetek.
– Mennyire tudta megszokni az új élethelyzetet? – tettem fel a jó ideje kikívánkozó kérdést.
– A lányom és a vejem is kedves, türelmes velem, igyekeznek mindenben a kedvemben járni. Mégsem érzem úgy, hogy igazán otthon lennék, de ez természetesen nem az ő hibájuk. Ebben a földszinti lakásban nincs cinkeköszöntő, sem fenyősuttogás, és erkély sincs. Hiányoznak a felhőn túli reggeli beszélgetések a párommal, főleg, mivel úgy érzem, hogy ő minden új nap kezdetén vár rám. Kettőnk közül mindig is ő volt a türelmesebb, és tudom, hogy ez most is így van, mégis nagyon hazatérnék már. Itt egyébként külön szobám van – mégpedig az unokámé, aki nemrég alapított családot, és költözött el itthonról –, tévé, rádió, óriási könyvmennyiség áll rendelkezésemre. Házirend nincs, senkihez sem kell alkalmazkodnom, mindössze annyit várnak el tőlem, hogy jól érezzem magam. De a madárüzenetes ébredések nélkül ez egy kicsit nehéz – csillant meg egy apró, őszi fényszilánk Bögre bácsi okos, messzire látó tekintetében.
