Egészséges szülői szeretet vagy birtoklás?

Számos családban okoz gondot, hogy a szülő nem képes elengedni felnőtté vált gyerekét, továbbra is irányítani, védeni próbálja, beleszól párkapcsolataiba, úgy gondolja, egyedül ő tudja, mi a legjobb a sok esetben harmincas, negyvenes éveit taposó „gyermeke” számára. Hol a határ az egészséges ragaszkodás és a függőséggé, birtoklási vággyá vált szülő–gyerek viszony között? – erről kérdeztük Cosma István pszichológust. 

 

– A gyermek életében, főleg a csecsemőében meghatározó a kötődés. Ha a szakirodalmat nézzük, akkor a kötődés igazából az anya–gyerek kapcsolatáról szól, ez az az időszak, amikor a csecsemő minimális eszközökkel rendelkezik, és gyakran sírással, nyöszörgéssel adja tudtul, hogy mit szeretne, milyen igényei vannak. Ilyenkor meghatározó, hogy az anya ezekre válaszoljon, mert ezek alapján a gyermek azt az üzenetet kapja, hogy biztonságban van, bármilyen szükséglete van, arra odafigyelnek. A későbbi életére nézve meghatározó az anya–gyermek kapcsolat. Konrad Lorenz lenyomatokról beszél, azt mondja, csecsemőként lenyomatok rögződnek a gyerek idegrendszerében, ami meghatározza később a biztonságérzetét, a bizalmat. A kutatások igazolták: az, hogy ebben az időszakban az anya mennyire válaszol, mennyire nyitott, mennyire simogatja, érinti meg a csecsemőt, meghatározó lehet abban, hogy később, felnőttkorban mennyire tud ott lenni a kapcsolatokban. 

– Mi az, ami befolyásolja, hogy a szülő–gyerek viszony egészséges kötődéssé vagy kisajátítási, birtoklási vággyá alakul?

– A szakirodalom négy kötődési formát említ, és fontos, hogy a gyerek melyik mintázatot sajátítja el. Beszél biztonságos, elkerülő, ambivalens, illetve dezorganizált kötődésről. A biztonságos kötődés az, ami segíthet majd később, hogy a gyerek önállóan felfedezze a világot, próbálgatja a határait, de tudja, hogy ha szüksége van segítségre, van akihez fordulnia, visszamehet az anyjához. Ezzel szemben a másik három kötődési típusra az jellemző, hogy nem mer az anyától eltávolodni, hogy felfedezze a környezetét. Ez határozza meg, hogy később miként fogunk tudni eligazodni az életben, a párkapcsolatokban. Mindemellett az is befolyásolja mindezt, hogy a családban ott vannak-e a szabályok, a kényeztetés milyen szinten történik, a gyerek megszokja-e, hogy vannak saját feladatai, az életkorának megfelelő saját döntéseket kell hozzon. Még akkor is, ha nem tökéletesen teszi ezt. 

– Gyakran hallani, hogy harminc éven felüli férfiaknak az anyjuk kiteszi az ebédet, összeszedi utánuk a szennyest. Mi áll a háttérben, amikor az anya felnőttként sem képes elengedni a gyerekét? 

– Fontos, hogy az anya hogyan éli meg szülői szerepét, képes-e elfogadni, hogy a gyerek, akit egykor csecsemőként ápolt, különböző fejlődési szakaszokon ment keresztül. A családban ehhez meg kell adni neki a bátorítást. Meghatározó, hogy milyen típusú üzeneteket kap már gyerekkorban, például ha nem tudja bekötni a cipőjét, megteszi a szülő, és elhiteti vele, hogy úgysem képes rá, vagy biztatja, bátorítja. Ha ezek az üzenetek folyamatosan arról szólnak, hogy nem vagy képes, hagyd, inkább megcsinálom én, fennáll a veszély, hogy felnőttként is azt érzi, nem tud eligazodni. A szüleinknek természetesen mindig a gyerekeik maradunk, és fontos, hogy számíthassunk rájuk, de vannak feladatok, amelyeket felnőttként mi magunk kell elvégezzünk. Kérdés, hogy ránevelnek-e a szülők a felelősségvállalásra. A szülőkben, főként az anyákban ott az aggodalom: vajon jól el tudja végezni a gyerek a dolgát, mit gondolnak róla? Inkább megcsinálom én helyette, mert az biztos jobb lesz, hiszen van már élettapasztalatom. Ugyanakkor ott van, hogy ha elront valamit, rólam, szülőként mit gondolnak majd? A szülői, anyai szerepből fakad, hogy igyekeznek a legjobbak lenni, és gyakran a szorongások arra ösztönzik őket, hogy védjék, óvják a gyermeküket. 

– A mindennapi életben mintha a fiús anyákra jellemzőbb volna a birtoklási vágy…

– Nem tudom, létezik-e erről statisztika, de eleve az anya-fiú, apa-lány kapcsolatra jellemzőbb a túlzott féltés. Gyakran keressük a párunkban, ami hasonlít az anyánkra, akár viselkedésben, akár gesztusokban. Nem véletlen az például, hogy a fiatal férfiak az anyjuk főztjéhez hasonlítgatják a párjukét. A lányokra meg jellemző, hogy keresik a férfiakban azokat a jegyeket, amelyek ott voltak az apjukban, vagy amelyek éppen hiányoztak, és így próbálják azt kompenzálni. Ha gyerekként megtapasztaltam a kötődést, gondoskodást, rendben van, csak ne legyen túl sok a ragaszkodás, az aggodalom. Vannak bizonyos életkori szakaszok, amelyekben az arra jellemző döntéseket önállóan kell meghoznia a gyereknek, ha azt szokja meg, hogy állandóan a szülő dönt helyette, ezt nem fogja tudni megtenni. Nem mindegy, hogy miben kérem a szüleim segítségét: hogy helyettem döntsenek, vagy adjanak támpontokat. Ez utóbbi rendben van, de a helyettem való döntés nem egészséges. Akár párválasztáskor is előfordul, hogy a férfiban felmerül, vajon a választott lány elég jó lesz-e a szüleim szemében, vajon elfogadják-e. Pedig ez személyes döntés, ami róla szól, és önállóan kell meghoznia. 

– Sok esetben tapasztalni, hogy a férfi nemigen ellenkezik, kényelmes neki az anyja gondoskodása...

– Igen, ez egy bizonyos szintű kényelemmel jár, illetve a felelősségvállalás áttolásával. Jólesik, hogy ki van szolgálva, de ebből ne legyen szokás, mert felnőttkapcsolatai valójában a kölcsönösségről kellene majd szóljanak, esetleg tegnap én kaptam terített asztalt, de ma tőlem várják el ugyanazt. A másik szempont, hogy a nőknél az anyai szerep nagyon felerősödik, csak erre koncentrálnak, megfeledkeznek arról, hogy nők is, feleségek is, van munkahelyük és szüleik is. A többi szerepre nem figyelnek, lehet, adott szinten ez kényelmes is számukra, hiszen adott dolgokkal nem kell szembesülniük, például: nem működik a párkapcsolat. Egy adott ponton túl viszont a gyerek felnő, harmincéves lesz, és az anya rádöbben, hogy elvesztette őt, bár ebbe fektette az összes energiáját. Most mihez kezd magával? Ha csak a gyermeknevelésre tette fel az életét, most rádöbben, hogy más feladatokat kell keresnie. Sok esetben a leválás egybeesik a szülő nyugdíjba vonulásával, ami még nehezíti a helyzetet: a gyerekem által már nem tudok kiteljesedni, a munkahelyem sem hoz elégtételt, tehát mit kezdek magammal? Képes leszek-e elengedni a gyerekemet, belátni, hogy továbbra is az enyém, ha kéri, támogatom, de megvan a saját életútja, amit nem én irányítok. 

– És amikor a fiú életében felbukkan egy nő, az még rátesz egy lapáttal...

– Ilyenkor bejöhet egyfajta rivalizálás is a két nő között: vajon elég gondoskodást, szeretetet tud adni a fiamnak, elég jól főz, odafigyel-e arra, hogy tisztán tartsa a ruháit? És gyakran jönnek az ellenőrizgetések: gyűrött az inge, hogy volt ez kivasalva? Ezt nem így kell, én jobban csináltam annak idején! És ezeket a gondolatokat csipkelődő megjegyzések is kísérhetik, nem feltétlenül tudatosan, hanem inkább az anyai ösztönből vagy a megfosztottság érzéséből fakadó aggodalmak szólalnak meg. Felmerül például, hogy amióta megnősült a fia, kevesebbet látogatja őt, ritkábban hívja telefonon. És ezeket a sérelmeket a másik fél számlájára írja, holott ezeknek nem feltétlenül ő az oka, egyszerűen megváltozott a férfi élete, másak lettek a feladatkörei. Viszont ezeknek a sérelmeknek a szóvátételével nagyon óvatosnak kell lenni, mert konfliktusba torkollhat. Megtörténhet, hogy az anya zsarolással próbálkozik, de ennek nem szabad engedni, még akkor sem, ha a férfi úgy érzi, két tűz között van. Az anya és a feleség két külön személy az életében, amit nem szabad összemosni. 

Egy másik veszély, ha a férfi megszokja, hogy az anyja kiszolgálja, később a feleségétől egyenesen el fogja várni, hogy ezt ugyanúgy megtegye. Azt gondolja, így természetes, és ez a pár életében számos konfliktust szülhet. A minta, amit a családból hozunk, hogy ez a nő, az pedig a férfi feladata, meghatározó lehet az új életünkre nézve. Viszont ezeket a dolgokat a fiatal pár kellene megbeszélje, és saját szabályaikat szögezzék le, rituáléikat alakítsák ki, amelyek mindkettőjüknek megfelelnek.