Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Petőfi Sándor az a magyar költő, akit a legtöbb nyelvre lefordítottak. 1849. július 31-én Fehéregyházán állt fel Bem József főserege. A segesvári csata délelőtt 11-kor indult magyar ágyúzással. A Livadia határrészben a magyarok visszaszorították az orosz gyalogságot, azonban azok erősítést kaptak, és az Ördög-patak völgyében többórás szuronyharc bontakozott ki. Délután öt órakor az oroszok mindkét szárnyon rohamozni kezdtek és oldalba támadták a magyar gyalogosokat. A magyarok visszavonultak, ráadásul felhőszakadás tört ki, és az oroszok bekerítették őket. Kb. 400 magyar honvéd esett el és 900 esett fogságba. Petőfi Sándort a Héjjasfalva felé vezető úton látták utoljára.
Fehéregyháza a magyarok egyfajta Csíksomlyója. Papilag kevesebb, szabadságban talán több. Ez nem szembeállítás, hanem csak szívdobbanásnyi türelem – és aztán határtalan utazás az agyunk és szívünk egybeforrott űrvilágában.
Isten mindenütt lakozik. A világszabadság jegyében csak Ővele érdemes gondolkodni. Petőfi is így hitte ezt.
Eltűnése és örökkévalósága 162. évfordulóján emlékeztek a szabadság hőseire és Őrá Fehéregyházán.
Szombaton, július 30-án koszorúztak a fehéregyházi Ispán-kútnál. A Petőfi-ünnepség műsorvezetője szólt a megjelentekhez: „A hagyományos Petőfi-ünnepélyek sorát idén is újból innen, az Ispán-kúttól indítjuk. Nagy Ferenc nyugalmazott segesvári unitárius lelkész versével nyitnám rendezvénysorozatunkat: „Petőfire emlékezve: A bánatát népek búján úgy mélyítette el, / hogy benne jajdult a világ: / Valamit tenni kell! / S már nem volt könnyű, lágy szellő – viharrá nőve dúlt / és megrázott teret-időt: s a béklyó meglazult. // Mit siető-elsiető élete ránkhagyott, / vívjuk tovább – „ahogy lehet” – nem zsongva altatót, / de ébresztőt, időszerűt, béklyó nélküli mást, / s ahogy búdban magadat ő, / magad úgy benne lásd… / benne, ki érted feljajdult, / és soha meg nem állt: / haladj vele, mert érted is legyőzte a halált.”
Imecs Lajos nagybúni református lelkész áhítata után megkoszorúzták az ispán-kúti emlékművet, amelyen a költő arcmását Hunyadi László féldomborműve örökíti meg. Nagy Judit az 1930-ban Kolozsvárott született Szervátiusz Tibor szobrászművész vallomásának idézésével zárta a szombati koszorúzást: „Ezt a helyet is szeretem. Ispán-kút. Ha tehetem, erre járok, sokszor képzeletben is erre barangolok. Egy helyen – s mindig ugyanazon a helyen – megállok. Itt látok. Sok mindent látok. Különös érzések, furcsa gondolatok kerítenek hatalmukba. Végiglátom a forrás mentén továbbkígyózó országutat. Egy másik út, egy szenvedéssel, küzdelemmel, gyaloglással, szekerezéssel, kevés örömmel, nagyszerű emberi és művészi teljességgel kövezett út is vezet ide. Ide kanyarog, ide torkoll, itt végződik, pontosan azon a helyen, ahol most állok. Látom őt, amint szalad az úton, az út utolsó méterein, az élet utolsó perceiben, kieresztett ingnyakkal, kimerülve, kiábrándulva, egyedül. Nem készült erre, nem ezt akarta, de most már tudja, mi következik. Még néhány lépést tesz, csak azért, hogy már mindennel leszámoljon. Így várja be, hogy meg-rohanják, hogy vadul leszúrják. Ott maradt az, ki egymaga annyit vállalt, mint egy ország, egyedül, védtelenül, mindennek és mindenkinek kiszolgáltatva. Egy fiatal élet, egy nagyszerű zseni várta keményen, büszkén, keserűen, hogy brutálisan megöljék, ledöfjék, elpusztítsák, mint annyi mást, mint Dózsát és a többit, mindenkit, kik tenni mertek valamit az emberért, az emberi-ségért. Mindenki elszaladt, ellovagolt, elszekerezett mellette. S őt megölték, kifosztották, letépték róla a ruhát, a csizmát, s ott-hagyták vérbe fagyva, egyedül.
Jelentős és különös ez a hely. Innen sok mindent látok, sok mindent felmérek. Látom, hogy döftek, szúrtak le akkor egy egész forradalmat, egy egész nép élni, létezni akarását. Hát nem jelképe ez a hely egy korszaknak? Hát nem ismerős ez a kép az emberiség életében?
Ott fekszik. Eddig tart az út, itt a vége. Itt élete legnagyobb áldozatát hozta. De itt kezdődik, itt van folytatása, most már szédítő magasságban, a mindenséget súroló arányokban. Most már sérthetetlen, most már a miénk, bennünk él és lüktet minden idegszála. Az emberi akarat ereje, nagysága. Tiszta csillogás.
A forrás, mint Petőfi vére buzog, csobog örökké a puszta domboldalon, ellep füvet, virágot, kórót, s beborítja az egész világot.”
Vasárnap, július 31-én, Fehéregyháza fennállásának 780. esztendejében, a Petőfi-ünnepélyek 115. évfordulóján kezdődött az emlékünnep a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület és az RMDSZ fehéregyházi és segesvári szervezetei közreműködésében. Ezúttal is Nagy Judit a rutinos műsorvezető. Elhangzanak az Európai Unió és a román, a magyar nemzeti himnuszok Krisán Csaba karmester irányításával, az Oktett székelykeresztúri fúvószenekar muzsikájával. Következik Reményik Sándor Petőfihez című verse, Máthé Loránd segesvári, VI. osztályt végzett diák előadásában. Az 1848–49-es szabadságharc, a fehéregyházi csata és nagy költőnk, Petőfi Sándor halálának 162. évfordulója emlékére szervezett ünnepélyen a hivatalosságok és intézmények részéről megjelentek: Lokodi Edit Emőke, a Maros Megyei Tanács elnöke, Kerekes Károly Maros megyei képviselő, Horváth János, Kiskőrös alpolgármestere, Kispálné dr. Lucza Ilona, a kiskőrösi Petőfi Múzeum igazgatója és munkatársai, Ficsór József, Kiskunfélegyháza volt polgármestere, a fehéregyházi ünnepségek hűséges zarándoka, Kakassy Sándor Maros megyei képviselő, Bán Mózes Maros megyei képviselő, Nyíregyháza küldöttsége, a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet Férfikórusa, a székelyudvarhelyi Történelmi Vitézi Rend tagjai, a múzeumalapító Haller Lujza grófnő dédunokája, Kénosi Magda asszony. Az ünnepélyt megtisztelte jelenlétével számos egyházi méltóság és a világ különböző tájairól érkező külföldi, valamint természetesen a Magyarországról, Marosvásárhelyről, Marosújvárról, Székely-udvarhelyről, Kolozsvárról odalátogató vendégek, közöttük Brassó város küldöttsége, élén Koritár Károllyal és Harkó Irénnel.
A turulmadaras emlékművet megkoszorúzók Szabó József, a PSME elnökének szavaira sorakoztak fel. A kegyeleti aktus után Varga Szilvia, a kolozsvári Babeş–Bolyai egyetem ősztől elsőéves hallgatója Ábrányi Emil Petőfi című versét szavalta el. Lokodi Edit Emőke, a Maros Megyei Tanács elnöke ünnepi beszédében kiemelte: mi, erdélyiek, némiképp máshogyan viszonyulunk Petőfihez, mint például az őt gyerekkorától magukénak valló városok, Félegyháza vagy Kiskőrös. Mi arra vagyunk büszkék, hogy leendő kishazájának választotta Erdélyt, bebarangolta, és ahol lehetett, mindenütt hagyott magából egy kis részt, végül pedig itt, a fehéregyházi csatatéren hagyta az életét is. Petőfi szerette a székely-magyar népet. Ajándékot kaptunk tőle: gazdag lelke érzékeny szeretetét hagyta ránk.
Horváth János, Kiskőrös alpolgármestere idézetekkel gazdagon tűzdelt beszédében egyebek mellett ezt mondta: Emberi nagyságának legfőbb mértéke az igazságosság volt. Érdemes arra az üzenetre figyelni, amelyben Petőfi így fogalmazta meg egyik alapelvét: „Nem ismerek nálam kisebbet, és nem ismerek nálam nagyobbat.” Milyen egyszerű és érthető szavak, és milyen mély tartalmúak. Biztosan nyugalmat ad a költőnek, ha érzi: máig hatnak gondolatai.
Nyárádi Izabella XI. osztályos diáklány Petőfi Sándor A szabadsághoz című versét mondta el. Ficsór József, Kiskunfélegyháza volt polgármestere ilyen szavakkal fordult a tömeghez: – Emlékezésünkkel éltetjük azt a magyarságtudatot, amelyet Petőfi szellemisége mindig is erősített minden segesvári, fehéregyházi, félegyházi és erdélyi magyar emberben. Most, július 31-én, Erdély szívében, Fehéregyházán, ebben a méltóságteljes múzeumkertben arra a tüneményes fiatalemberre emlékezünk halála évfordulóján, aki nekünk, magyaroknak: a költőnk. Nem csupán egy Ő a magyar irodalom poétái között; Ő a nemzet költője – ezt a díjat népétől kapta. Az Ő szárnyaló verseiben szólalt meg a legteljesebben népünk szellemisége, vágya a szabadságra és a boldogságra.
Ez a ’mennyeien nagyságos suhanc’, aki huszonhat évesen állandóra bejelentkezett a halhatatlanságba, következetesen és tudatosan Kiskunfélegyházát vallotta szülővárosának. Ez az ő külön ajándéka, amit nekünk, félegyháziaknak adott. Meggyőződésem, sokan vagyunk ma itt, akikkel Petőfi Sándor a szívünkben él. Úgy érezzük, „az isteni Sandri”, ahogy a drága barát, Arany János szólította őt egyik levelében, mindnyájunk rokona. Aligha van magyar anyanyelvű ember, akinek a szívébe be ne „fészkelte volna magát” Petőfi. Művei szinte tárgyszerű részei a nemzet birtokának. Akár egy híd, egy középület. Sőt, életműve sokkal több azoknál. Mert a középületeket le lehet bontani, téglánként szét lehet hordani, de Petőfi verseit nem lehet ’kihordani’ a nemzet tudatából, a nemzet szívéből.
Petőfi Sándor a legnagyobb fegyverünkkel, a magyar nyelvvel fölvértezve vívta harcát. Jól tudta: a legélesebb fegyvernél is hatásosabb a kellő pillanatban kimondott szó. Életének két fontos állomását jelentette Erdély: házasságát és végzetét. Házaséletének legszebb részleteit Erdődön és Koltón töltötte, a szabadságharcból a Marosvásárhely – Bereck – Segesvár háromszögben vette ki a részét. Itt, az Ispán-kútnál teljesedett be saját magának óhajtott sorsa, ekként Erdély vált halálának és egyben újjászületésének örök színterévé. „Úgy mentem el innen, mint kis gyermek” – írta Félegyházán. „Ott essem el én, a harc mezején” – kívánta Fehéregyházán. Mi, kiskunfélegyháziak, büszkék vagyunk arra, hogy Petőfi, a kiskunok szabadságvágyából merítve az 1848-as márciusi események élére állt, hirdetve a nemzet szabadságvágyát. Tudom, hogy nagyon sokan hasonlóképpen gondolkoznak, éreznek, mint mi. Szívünket-lelkünket a meghatottság járja át, ha a költőről beszélünk. Abban a reményben zárom gondolataimat, hogy továbbra is minden évben találkozhatunk Fehéregyházán, hogy méltó módon emlékezhessünk arra a költőre, aki immáron nemcsak a történelmünkben, hanem hagyományainkban is összekovácsol minket.
A hazaszeretet, a népszeretet, a vérig sértő gúny, a forradalmi türelmetlenség egymást váltogatva, egymást erősítve zeng Petőfi hatalmas versében, A nép nevében – vélekedett Illyés Gyula. A költeményt Jakab Alpártól, a marosvásárhelyi Sapienta egyetem hallgatójától hallottuk.
Az ünnepi műsor koronája a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet Férfikórusának daliás műsora volt. Ez a székely Athén legrégibb dalárdája. A több mint 140 éves múltra visszatekintő, számtalan külföldi és hazai kórustalálkozón, dalversenyen díjazott együttes jelenlegi elnöke Varga István, karnagya Kovács László. Repertoárjuk hazafiasan férfias, de nem nélkülözi a lírai magasságokat sem. Mit daloltak Fehéregyházán? Schubert: Körbe-körbe, Liszt Ferenc: Magyar ünnepi dal, Erkel Ferenc: Hazám, hazám, Bárdos Lajos: Nemzeti fény, Huszka Jenő: Kossuth levele, Erkel Ferenc: Fohász, Huszka Jenő: Jurátus-induló, Verdi: Búcsú a hazától. Egyik tagjuk hatalmas hangerővel külön is deklamált egy Petőfi-verset.
A zárómomentum a székely-keresztúri fúvószenekar kíséretében zajlott, a székely himnusz közös eléneklésével.