A dzsungel őre
2013-05-28 15:45:37
- Nagy Székely Ildikó
András Erika mozdulatait naphosszat hatvan szempár követi. Várják, szidják, megnevettetik gondozottjai, az apró páviánok, a mandrilok, fürge makákók, a bajuszos huszármajom, az éjfekete szerecsenmaki testvérek, az okos kapucinus majom.
András Erika mozdulatait naphosszat hatvan szempár követi. Várják, szidják, megnevettetik gondozottjai, az apró páviánok, a mandrilok, fürge makákók, a bajuszos huszármajom, az éjfekete szerecsenmaki testvérek, az okos kapucinus majom. Valami különös nyugalom árad ebből a kislányos mosolyú, szavaiban, gesztusaiban megfontolt, fiatal nőből, aki gyermekkori álmát látta valóra válni, amikor hat évvel ezelőtt a Marosvásárhelyi Állatkert alkalmazottjává vált. A majomházi ketrecek mögötti konyhában beszélgetünk, ott, ahova nem léphetnek be a látogatók. Erika gyors mozdulatokkal leüresíti az asztalt, aztán ő is letelepedik, és utat enged a történetnek.
– Érettségi után tizenhárom évet a kereskedelemben dolgoztam, turkálóban és papír-írószer boltban is lehetőségem volt megtapasztalni azt a fajta munkát, közben másra vágytam. Aztán jelentkeztem önkéntesnek az állatkertbe. Majdnem két évig jártam be ide hétvégenként, illetve amikor az időm megengedte. 2007. október 15-én szóltak, hogy megürült egy hely, és ha úgy gondolom, felvesznek.
– Mi volt a feladatod önkéntesként?
– Már akkor is többnyire a majmoknál voltam, ugyanazokat a dolgokat kellett elvégeznem, mint most. A nap a „vételezéssel” indul, ez azt jelenti, hogy kivesszük az aznapi ételadagot a raktárból, majd a takarítás következik a majomház előterében és a ketrecekben, délben etetés. Ha szép idő van, kiengedjük az állatokat a kinti helyiségekbe, ha esik, bent maradnak, olyankor hamarabb osztjuk az ebédet. Sokan érdeklődtek, hogy mikor adunk enni a majmoknak, mert megnéznék, de ezt nem lehet előre kiszámítani. Naponta egyszer teszünk ennivalót a ketrecekbe, az másnapig kitart.
– Mit eszik a majomtársaság?
– Zöldséget, gyümölcsöt. Mindeniknek megvan a kedvenc étele, illetve az, amit nem szeret. Az egyik majom például ki nem állhatja a banánt, egy másik pedig imádja a hagymát, és először mindig jól bedörzsöli a bundáját vele, csak azután lát neki falatozni. A fűszernövényekért egyikük sem rajong, a tejterméket, tehéntúrót, főtt tojást, főtt krumplit viszont szívesen elmajszolják.
– Mondtad, hogy hatvankét majmotok van. Korábban is ilyen sokan voltak?
– Feleennyien. Régebb 25-30 majomról kellett gondoskodnunk.
– Hamar elfogadtak az állatok?
– Kölcsönösen meg kellett szoknunk egymást. Most már akkor is megismernek, ha nem a zöld munkaruhában megyek be közéjük. Nagyon aranyosak, van, amelyiket meg is lehet simogatni. De azért meg kell tartani velük egy bizonyos távolságot, mert éppen olyan kiszámíthatatlanok, mint az emberek, bármikor megharaphatnak. Éppen ezért, amikor a ketrecet takarítom, ők egy másik helyiségben vannak.
– Kommunikálnak is veled?
– Nagyon tudnak szidni. A majomcsaládok roppant összetartóak, bármilyen konfliktus is legyen közöttük, ha úgy látják, hogy veszélyeztetem valamelyiküket, azonnal az összes nekem ugrik. Főleg a haragjuknak tudnak hangot adni.
– Volt közöttük olyan, amelyet te neveltél fel?
– A család rendszerint gondját viseli az ifjaknak, ezért legtöbbször nincs szükség pótmamára. De Mancit és Fricit például nem nevelte az anyjuk, róluk mi gondoskodtunk. Akkor még önkéntes voltam. De akadtak még hasonló sorsú kismajmaink, amelyeket pórázon sétáltattunk. Ám ha túlságosan megszereti őket az ember, nehéz az elszakadás. A kicsiknek a család mindent megenged, és ezt ők ki is használják, amikor viszont ivarérettekké válnak, vége a különleges bánásmódnak. A felnőtt hímeknek ezért legtöbbször más állatkertekbe kell kerülniük.
– Említetted Manciékat. Mindeniknek van neve?
– Majdnem mindeniknek. A két szerecsenmakink például Madagaszkárról származik, nem onnan kaptuk őket, de az őseik odavalók, így egyiküket egy madagaszkári folyóról Ifasinak hívják, a másik Ifalbo. Ők egyébként nem a kezükkel, hanem kifelé álló, fésűszerű fogaikkal tisztogatják egymást. De van Csipink, Bélánk, Jodánk, Lakatosunk is.
– Más fajta állatkölykök nevelésében is részt vettél?
– Egy tigris testvérpárnak viseltük gondját majdnem egyéves korukig, aztán két másik kistigrist három és fél hónapos korukig babusgattunk. Éjszaka is etetni kellett őket, így felváltva jártunk be hozzájuk, a szobatisztaságra is mi szoktattuk őket nedves szivaccsal. A majmoknál egy műszakban ketten vagyunk. Egyszerű munkának tűnik, de az egész napunkat kitölti. Elég kemény fizikai erőfeszítéssel jár, sokat kell cipelni, de megvan a jutalma.
Közben újra elered az eső. Erikával a kinti ketrecek felé indulunk.
– Hol vagy, Mámá? Gyere gyorsan! – szólongatja a hasán apró, fekete csomagot cipelő nőstény majmot. – Ő nagyon jó anya, minden utódjáról nagyszerűen gondoskodott – magyarázza, aztán amikor a majomcsapat elindul a kinti helyiségeket a belsővel összekötő átjárón, a majomházba siet, és már húzza is lefelé az addig láthatatlan fogantyút, amitől a zápor elől bemenekült tömeg csodálatára feltárul egy ajtó a ketrec tetején.
– Szia, kiscsaj! – köszönti az odabent sziesztázó majomhölgyet, aztán mintha névsort olvasna, egymás után biztatja az érkezőket: Joda, Andika, X-men, gyertek hamar!
Egy fiatalember pattogatott kukoricát dugdos be a ketrec rácsain a körülötte állók derülésére.
– Nagyon vicces, de nekünk kell összeseperni. Ez nem feltétlenül majomkaja – néz rá szigorúan a gondozó. A férfi szégyenkezve húzza vissza a kezét. A csepergőben a páviáncsalád otthona felé sétálunk, Erika közben arról mesél, mennyi fényképezőgépet és mobiltelefont kellett kiszedniük az évek során a ketrecekből.
– Nekem két szemüvegem bánja – mosolyodik el, aztán azt is elárulja, hogy a mostani okostelefonok megmentésére nagyobb az esély, az efféle zsákmányt nem tudják úgy szétszedni a négylábú „ezermesterek”, mint a régieket. Ha még erre járok, keressem meg, szívesen mesél a kisfiamnak is a majmokról – mondja a kapunál, aztán indul is visszafelé a parányi dzsungelbe, ahol minden pillanat fontos, elszalaszthatatlan valamiért.
