Dúdol-e a csillagász?

A reneszánsz – az újjászületés – világa rendkívül érdekes a gondolkodást és a művészeteket illetően. Azt is mondhatnánk, ez idő alatt fölfordult a világ. A reneszánsz fő ideológiája az ókori tökéletesség mint eszménykép felelevenítése. Nem nevezhető másolásnak, hanem inkább visszatérés a „tiszta forráshoz”. Ahhoz, hogy érthetőbb legyen ez a korszak, tallózzuk át az általánosságokat! Amint a szó is jelzi, a „renaissance” megalkotott egy új világszemléletet – ami lényegében nem teljesen új. A középkori világot hatalmas súllyal – amolyan terrorhatalommal – uralta az egyház. Ez az önkényeskedés pedig elfojtott sok olyan törekvést, amely a tudomány előrehaladását segítette volna. De mégsem sikerült megakadályozni az erőteljes eszméket. Gondoljunk csak Nikolaus Kopernikuszra, aki az addigi egyház által is elfogadott Föld-központú – ptolemaioszi geocentrikus – világképet darabokra töri, mert ő a Napot tekinti az akkor ismert világ középpontjának. Továbbá Galileo Galilei is ront az egyház becsületén, amikor a misztikus szemléletet fölcseréli a számösszefüggéseken alapuló nézetével (ez is ismerős az ókorból). Ő már komolyabb összetűzésbe kerül az egyházi hatalommal. Végül a tragikus sorsú Giordano Bruno áll a kortársak sorában, mivel ő is elfogadja Kopernikusz kijelentését. Továbbá ő a végtelen univerzum hirdetője, ellentétben az egyház hármas tagolású – fenn a menny, középen a föld, alul a pokol – világával. Nem tagadja Isten létét, hanem mindenütt és mindenben jelenvalónak tekinti. Az egyházi hatalom talán megijedhetett, hogy Giordano Bruno kirántja alóluk a bársonyszék kényelmét, ezért gyorsan ítélt és cselekedett: Bruno máglyán lépett át az általa képviselt végtelenségbe.

A „tiszta forráshoz” való visszanyúlás több szempontból is érdekes: újra összefonódik a zene és a csillagászat fonala. Már időszámításunk előtt 300-400 évvel, de lehet, hogy még többel is találunk olyan megjegyzéseket, hogy hét bolygó, hét skálahang stb. Ezekről már írtam korábban, ezért most nem részletezem. Különösen fontos a hét bolygó említése, mert az ókor végén, immár időszámításunk szerint, Klaudiosz Ptolemaiosz (85-168) többször említi a szférák zenéjének gondolatát, amit nem ő talált ki, mert Platón és Arisztotelész is beszél hasonló dolgokról. Külön érdekesség, hogy a görög eredetű szféra szó gömböt is jelent, tehát aki szférák zenéjéről beszélt, az lényegében a bolygókról mint gömb alakú égitestekről tett bizonyságot. Nem szabad azonban szegény Ptolemaioszt együgyűséggel vádolnunk, mert ő Föld-központú világnézetet foglalt össze ugyan, de azt nem mondta, hogy minden planéta lapos, korong alakú.

A reneszánsz gondolkodói visszanyúltak a szférák zenéjéhez, csak immár más szempontok szerint tekintettek a világra: kitágult a tér, a Nap lett az akkor ismert világ középpontja. Ez a szemléletbeli változás kihatott a művészetekre, köztük a zenére is.

Galileo Galilei neve a távcsőről és a csillagászatról ismert, de érdemes kis kitérőt tennünk a csillagász életrajzát illetően. Vajon ki lehetett a nagy tudós apukája? Erre a kérdésre már ritkán térnek ki az iskolában, éppen ezért tegyük meg itt és most. A boldog apát Vincenzo Galileinek hívták, aki híres zenész volt, összefoglalta a zeneelméletet, a zenetörténetet, és részt vett az opera műfajának kidolgozásában. Vincenzo úr tagja volt a firenzei came-ratának. Ez a camerata nevű kis csoportosulás Bardi gróf házában esténként össze-összegyűlve arról tanácskozott, hogyan lehetne feléleszteni az ókori görög tragédiát. Lám-lám, ismét visszanyúltak az ókori ideálhoz, de nem lett utánzás belőle, mert a drámát zenével fűszerezve az 1500-as évek legvégén létrehozták az operát. Ennek a törekvésnek ékes példája Claudio Monteverdi Orfeusz című zseniális operája, amellyel már a barokk korszakot köszöntötte. Tehát Galileo Galilei apja elismert zenész volt. Csak kevesen múlott, hogy tehetséges fiacskája nem lett szintén zenész, pedig csembalón és lanton kitűnően játszott, alkalomadtán zenekarban is zenélt. A matematika azonban annyira lenyűgözte, hogy inkább azt választotta élete nagy tudományának.

Megdöbbentő vagy véletlen egybeesés, hogy mások is úgy látják, Galileo Galileinek zenei tudásra volt szüksége nagy, világrengető megállapításaihoz? Azt tudnunk kell, hogy abban a korban a zene nem csak afféle könnyű szórakozás tárgya volt, sokan voltak, akik úgy vélték, zene által érthető meg igazán a világ. Ezért nem meglepő, ha Galileo is komoly zenei tanulmányokat folytatott. A zene racionalitása, a hangviszonyok megértése elvezet a természet ésszerűségéhez már csak azért is, mert maga a hang is természetes jelenség. Stillman Drake megjegyzése figyelemre méltó: „A zene, éles ellentétben a filozófiával, nemcsak tükrözte Galilei tudományának a szellemét, hanem éppen a zene tette lehetővé új fizikájának születését”.

Mit tanult Galilei a zenétől? Az elméleti dolgokon kívül, mint hangmagasság és húrhossz összefüggése, a zene fejlesztette ki a csillagász páratlan tér- és időérzékelését. Nem véletlen tehát, hogy eljutott arra a világnézeti megállapításra, miszerint „…mégis mozog a Föld!” Ehhez nagyfokú tér- és időszemléletre volt szüksége, amit a zenétől kapott.

Nézzünk körül, hogyan állunk a világ eme két sajátosságának ismeretével, a térrel és az idővel. Nincs elég helyünk, nincs elég időnk. Vagy elszabtunk valamit a gondolatainkban? Kodály Zoltán sokat idézett megállapítása, a zeneterapeuták körében ismert, sőt mi több, aranyszabály: „…az ének felszabadít, bátorít, gátlásokból, félénkségből kigyógyít. Koncentrál, testi-lelki diszpozíción javít, munkára kedvet csinál, alkalmasabbá tesz, figyelemre-fegyelemre szoktat. Hogy egész embert mozgat, nemcsak egy-egy részét.… Fejleszti a közösségi érzést. Kifejleszti csírájában minden emberben meglevő zeneérzéket, ezzel megadja a műveltség alapját, amivel eztán szebbé, gazdagabbá teszi egész életét…”

A tér és az idő helyes érzékelése az önfegyelem része is! Nem lehet az egész világ az enyém, és az összes idő nem csak értem van. Ezzel szemben mit sugall a világ? Legyen mindig minden a tiéd! És az ember képes beleőrülni abba a gondolatba, hogy nem érhet el mindent. Szinte természetes, hogy nem érti, miért van e sok kudarc, mert nem részesült vagy nem vett részt aktív zenei nevelésben. Ez pedig oda vezet, hogy az ember megfosztja magát egy jótékony terápiától, önmaga boldogságát hajítja el.

Hogy mennyire befolyásolhatja gondolkodásunkat, érzésvilágunkat a zene és az ének, elég, ha arra gondolunk, hogy az egyház is énekek segítségével terjesztette hitelveit, vonzotta magához az embereket. Menjünk be egy mai templomba, és figyeljük meg, hányan énekelnek! Bizony kevesen – de kevesen is vannak. Kikopott az éneklés szokása, üresednek a templomok. Ez a figyelmeztető jel nem csak a vallásra érvényes! Ha nem énekelünk, a lelkünkből is kikopik az érzékenység, fásult emberekké válunk!

Kikopik az iskolából a jókedvű énekelés? Nézzük meg, mi veszi át a helyét: kedvtelenség, unottság, alulmotiváltság. Lehet a zene melléktantárgy, de nem mellékes, hogy a diákok milyen lelkiállapotban vesznek részt a „különösen fontos” tantárgyak óráin! És itt újra eszembe ötlik Kodály egyik megállapítása, miszerint a zene csodatevő hatását nem érti, nem érzi az, aki nem ivott ebből a csodaforrásból, nem tapasztalta meg a zene jótékony hatását.