Ducsai István magukhoz vonzó képei között*

*Kisóvodások tárlatlátogatáson a Bernády Házban       
Fotó: N.M.K.

Vannak kiállítások, amelyeket végignézünk. És vannak kiállítások, amelyek végignéznek rajtunk.

Ducsai István képei ilyen művek.

Már az első pillanatban érezzük, hogy ezek az alkotások nem pusztán kompozíciók, nem egyszerűen festői gyakorlatok vagy formai játékok. Ezek a képek intenzív jelenléttel bírnak. Belépünk a térbe, és szinte fizikailag alakítják át annak légkörét. Nem engedik meg a távolságtartó szemlélést: közel hívnak.

Ducsai István festészete rendkívül sajátos és könnyen felismerhető világ. A kubizmus szerkezeti fegyelme, a szürrealizmus álomszerűsége és egy mélyen személyes látomásosság találkozik ezekben a művekben. Az alakok egyszerre töredezettek és egységesek, mintha a lélek belső geometriája öltene testet a vásznon.

A zenészek nem csupán zenélnek,  hanem maguk is zenévé válnak. A test síkokra bomlik, a fény éles metszései ritmust teremtenek, és a kompozícióban minden forma lüktetni kezd. Mintha a dallam nem hangokból, hanem színekből és árnyékokból épülne fel. A kép csendes, mégis halljuk.

A Zene című alkotáson a nagybőgős hölgy monumentális alakja szinte szoborszerű jelenlét. A hangszer és az ember egymás folytatásává válik: a hosszú fekete húrok mintha idegszálak lennének, amelyek összekötik a figurát valami nála nagyobb, egyetemes ritmussal. A sárgák, mély barnák és zöldek drámai feszültsége olyan belső energiát hordoz, amely hosszú ideig velünk marad a kép elhagyása után is.

A Trinidad ihlette festmények pedig már nemcsak kompozíciók, itt már szinte életérzésről beszélünk. A színek izzanak, a fény vibrál, az alakok egyszerre méltóságteljesek és érzékiek.

Műveiben erősen érződik, hogy Ducsai István számára a festészet nem ábrázolás, hanem önfeltárás. Minden ecsetvonás egy belső rezdülés lenyomata. Az önazonosság hangja.

És talán éppen ez adja ennek a kiállításnak a rendkívüli erejét.

Mert ezek a képek nem akarnak megfelelni semmilyen trendnek, nem keresik a könnyű értelmezhetőséget, nem simulnak bele korunk gyorsan fogyasztható vizuális világába. Ezek az alkotások vállalják saját különösségüket, saját karakterüket, saját belső törvényeiket.

Ezért ilyen erősek.

Ducsai István festészete emlékeztet bennünket arra, hogy a valódi művészet mindig személyes kockázatból születik. Abból a bátorságból, amikor egy alkotó nem mások nyelvén beszél, hanem megteremti a sajátját.

És itt, ezen a kiállításon, egy saját nyelvű festővel találkozunk.

Olyan alkotóval, aki nem egyszerűen képeket fest, hanem olyan világokat épít, melyek egyszerre nyugtalanítanak és felemelnek. Amelyekben ott van a zene, az álom, az emlékezet, a szenvedély – és mindenekelőtt az emberi jelenlét mélysége.

Kívánom, hogy mindenki találjon ma este egy képet, amely megszólítja. Egy részletet, egy színt, egy tekintetet vagy a csendet, amely tovább él bennünk akkor is, amikor már kilépünk ebből a térből.

Mert az igazán erős művek nem érnek véget a vászon szélénél.

Márton Adrienne művészeti író

*A méltatás elhangzott a salgótarjáni születésű kortárs magyar festő marosvásárhelyi egyéni kiállításának megnyitóján 2026. május 14-én a Bernády Házban.