Digitális eszközökön átfolyó viszonyaink

A ma leggyakrabban használt digitális kommunikációs eszközök (okostelefon és számítógép, a határok kezdenek elmosódni) széles körű elterjedésével lassan megváltozni látszik az emberek közötti információcsere módja. A direkt módon megvalósuló, analóg kommunikációt (például a beszéd) lassan kiszorítja a digitális változat (szövegbe, képbe, emotikonba, filmbe csomagolt üzeneteinkkel). Nemcsak felgyorsult az információátadás, de megsokasodott a források száma, egy része teljesen személytelenné vált. Az információdömping miatt szelektálni kell az adatáradatot, jó esetben ez lehet tudatos döntés eredménye is, de a legtöbbször csak sodródunk az árral, a készen kapott lehetőségekkel. Algoritmusok döntik el helyettünk, hogy melyek azok az információk, amiket elénk tár a virtuális világ, és melyek azok, amelyek számunkra kimaradnak a hírfolyamokból. A digitális buborék lassan uralma alá vonja a szabad információáramlás és együttműködés úttörőjeként üdvözölt információs csatornát, az internetet. Egyformán vonatkozik ez a keresőmotorok által kidobott találatokra és a közösségi platformok hírfolyamaira. 

A többnyire digitálissá váló emberi kapcsolattartás másik előretörő problémája az elidegenedés. Napjaink formálódó generációja számára a sokszálú tevékenység teljesen hétköznapi szituáció. Egyszerre néz tévét, vált üzenetet a virtuális térben és mindeközben úgy gondolja, hogy fizikai valójában is jelen van – persze mindez csak a szelektív kommunikáció módján lehetséges. Minden tevékenységből csak arra összpontosít, ami épp leköti a figyelmét, egyébként kizárja gondolataiból a többi történést. A személyiség megnyilvánulása eltorzul azáltal, hogy nincs személyes, analóg kapcsolattartás. Hiányzik a testbeszéd, a reális interaktivitás, az érzékszervi valóság, organikus, testi jelenlét. A mindennapi normális beszélgetésben nem tudunk javítani, esetleg törölni. Ami elhangzott, az elhangzott… Egymás megismerése virtuálisan nem lehetséges. Deformálódott képet kapunk egymásról, mindenki egyfajta kirakatképet fest magáról a közösségi platformokon, és a szöveges üzenetek sem tudják visszaadni a személyiségi jegyeket. Kicsit olyan ez, mint amikor olvasunk egy könyvet, például egy regényt, ahol a könyv szereplőiről a történések leírása alapján képzeletünk kialakít egy képet. Aztán, ha a könyv filmes változatát látjuk, csalódunk, mert nem így képzeltük el. Ez történik a digitális kommunikáció által felépített kapcsolatokban is, a képek, az üzenetváltások eredményeképpen egy virtuális, sokban megszépült, hibátlan képet vizionálunk magunknak, vagy ha mégsem, akkor is különbözőt a valóságostól. A személyes találkozás aztán ráébreszt a valóságra, ami legtöbbször kiábrándító. Ekkor a csalódás hatására visszamenekülünk a virtuális világ kellemesen langyos állóvizébe, mert a bizonyosságra való törekvés mindig felülírja a bizonytalanságot. A leghétköznapibb információcsere – beszélgetés – is könnyen a digitális eszközök áldozatává teszi az embert, mert hajlamosak vagyunk egyre többet ezek segítségével kommunikálni, horribile dictu, még akkor is, ha egy szobában vagyunk, egymás mellett.

Gyéresi Júlia színésztanár egyik Facebook-bejegyzése egészen költőien, ugyanakkor lényegretörően fogalmazza meg a látványt, a kívülálló szemével: „Azt láthatjuk mindenfelé – iskolákban, utcákon, szórakozóhelyeken, otthonokban stb. –, hogyan válnak zombivá a lehajtott fejű, üveges tekintetű gyerekek, akiknek az arcát fénybe borítja a képernyő ragyogása. A virtuális világ áldozatává vált személyiségük, lelkük”. Jó lenne tudni, hogy mit jelent ez pontosan? Hogy látják ezt a kommunikáló fiatalok, az internetes és emberi kapcsolatokat építő, oktató, karbantartó szakemberek?

 

Digitális eszközök – reális kapcsolatteremtés?

Egyre többször fordul elő, hogy nem működnek az igazi társas kapcsolatok. A „Z generáció” már beleszületett ebbe a világba, el sem tudja képzelni másként a világot, mint az analóg realitás digitális leképezését, és leginkább az analógon túli, személyre szabható gépi megoldások érdeklik. Legtöbbször az első kapcsolatfelvétel már csak a digitális – virtuális platformokon valósul meg. Ebből adódóan az előbb említett deformált kép alakulhat ki a másikról, ha túl sokáig tart a virtuális kapcsolati ismerkedés, berögzül egy vélt személyiség.

Nem ritka, hogy a személyes találkozás során a csalódás miatt megbukik a kapcsolat. Az elmagányosodás is lehet következménye a túlzott online jelenlétnek. A mutatott digitális énkép általában letisztítva próbálja azt az arcot mutatni, akivé szeretnénk válni, és nem azt, akik vagyunk. Ha végignézzük a Facebook adatlapjait, megállapíthatjuk, hogy a világ csupa sikeres, boldog emberből áll. Ez a törés a virtuális és reális valóság között arra késztet bennünket, hogy ha lehet, kerüljük a lebukás veszélyét, így a legritkább esetben lesz személyes barátság vagy együttlét a virtuális kapcsolatokból…

Talán érdemes lenne mindenkinek tudni és elgondolkodni rajta, hogy a szolgáltatók részéről milyen üzemeltetési szabályok, illetve a felhasználók részéről milyen navigálási, kapcsolatkezdeményezési és kapcsolattartási szokások védhetnék meg az emberek való világbeli életmódját, érdekeit. Egy szóval, hogyan lehetne megkönnyíteni a digitális viszonyokkal való együttélést? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről szóló beszélgetésre, együttgondolkodásra hívja az érdeklődőket a Bethlen Gábor Kulturális Egyesület február 1-jén, szerdán 18 órától a Jazz&Blues Klubba (Sörház/Sinaia utca 3.).

Kupás János