Lángokban áll Európa – igaz, nem a szomszédunkban zajló sajnálatos események terjedtek át a vén kontinens nyugati és déli oldalára, nagyon reméljük, nem is fognak. Egy bármilyen hadseregnél erősebb entitás üzent hadat nekünk ismét: a jó öreg anyatermészet. Ilyen hőhullám, amilyet az idén tapasztaltunk és tapasztalunk, jó ideje nem (több helyen sohasem) vette át az uralmat a környezet, a gazdaság, az ipar és az emberéletek felett. Naponta érkeznek a hírek a folyamatosan fellobbanó erdőtüzekről Európa számos országában – van, amelyiket emberkéz okozta, de sokuk a rendkívüli szárazság, aszály és hőség miatt keletkezett. Sok helyen nem jelentenek újdonságot: Görögországban, Spanyolországban, a mediterrán vidéken minden évben fellobbannak a lángok, e sorok íróját is majdnem ki kellett menekíteni Zakinthoszról pár évvel ezelőtt, de szerencsére nem került rá sor, csak a nyaralás utolsó két napját zavarta meg az orrunk előtt a tengerre leszálló, onnan vizet szívó, majd a szálloda mögötti hegyen lángoló erdők és olajfaligetek (na, azok aztán tudnak égni!) fölött oltó repülőgépek folyamatos körözése. Most azonban sokkal nagyobb a baj, Leszbosz szigete lángokban áll, már a tengerpartról kellett kimenekíteni az ott ragadtakat, Spanyolországban, Görögországban, Franciaországban, Olaszországban, Szlovéniában több tízezer hektárnyi erdő vált a lángok martalékává, nálunk is több mint ezer hektáron ég a növényzet, Németországban pedig épp a minap kezdett el szélsebesen terjedni egy erdőtűz – kétszáz embert már kitelepítettek, és több mint ezret felszólítottak a készülődésre. Angliában az ismert történelemben először ugrotta meg a hőmérő higanyszála a negyven Celsiust, egy London mellett felgyulladó erdőtűzben több ház is leégett, a lutoni repülőtér kifutópályái használatra alkalmatlanokká váltak, és a vonatok sem közlekednek rendesen, mert több berendezésben, közöttük a sínekben is kárt tett a rekordhőmérséklet. Ráadásul Angliában a legtöbb épületben nincs légkondi, nem volt rá szükség. Eddig.
És a szakértők azt mondják, ez még csak a kezdet. A rekordmeleg egyelőre nem szándékszik távozni felőlünk, bezavar ugyan néha a képbe egy-két, a szakma szerint európai szélviharnak nevezett heves extratrópusi ciklon (ezekkel nekünk is van tapasztalatunk, bőségesen), de a tartós vízhiányt a cumulonimbusokból, szupercellákból és viharfrontokból álló istenverése nem oldja meg. És ez az egyik legnagyobb gond. Több helyen felszólították a lakosságot a takarékosabb vízfogyasztásra, ám ez édeskevés, mert az Európai Unióban a magáncélú fogyasztás a teljes vízhelhasználásnak csak a 9 százalékát teszi ki, hatvan százalékát a mezőgazdaság hasznosítja. Azaz hasznosítaná, ha a folyók szintje nem lenne katasztrofálisan alacsony: a Dunán több helyen már nem lehet hajózni, a Pó vízszintje nyolcszor alacsonyabb a szokásosnál, Milánóban kikapcsolták a szökőkutakat, Veronában tilos a kertek öntözése, az autók mosása, a medencék és úszómedencék feltöltése. Portugália heti két órára korlátozta a vízerőművek használatát, Magyarországon pedig június végére a 300.000 hektárt is meghaladta az aszálykár. Mindeközben pedig több mint ezer ember halt meg a hőhullám következtében, és azok sincsenek biztonságban, akiknél ott a falon a légkondi, mert ha nincs víz, akkor áram sincs, és nézhetjük a szép fehér dobozt, mint gyertyafénynél a tévét a nyolcvanas években.
Mit tehetnénk? Jelenleg semmit, a százötven évnyi iparosodás következményei ránk rúgták az ajtót, és részletekben nyújtják be a cechet. Maradjunk otthon, sötétítsük el a lakást, csukjuk be az ablakokat, szellőztessünk éjszaka, ha nem muszáj, ne kapcsoljuk be a légkondicionálót, és ne panaszkodjunk: épp ellenkezőleg – örvendjünk a helyzetnek, amiben épp tocsogunk, mert a jövőnk csak rosszabb lesz.
