A külföldön élő választópolgárok szavazati joga kapcsán bonyolódott művitába a hatalomra lépésre leginkább esélyes két párt a napokban.
A külföldön élő választópolgárok szavazati joga kapcsán bonyolódott művitába a hatalomra lépésre leginkább esélyes két párt a napokban: a volt szocdem kormányfő szerint a legutóbbi elnökválasztáson a külföldi szavazókörzeteknél akár többször is sorba álltak a választók azért, hogy látványosabb legyen a cirkusz, liberális ellenlábasai pedig a szóban forgó helyszíneken szolgálatot teljesítő diplomaták visszahívását követelik, mondván, azok voltak a felelősek az emlékezetes botrányért, és semmit sem tettek a helyzet javításáért.
A pengeváltásnak akár még lehetne is értelme, ha a külföldön élő polgártársaink akkora számban készülnének szavazni a parlamenti választásokon, ami az akkorihoz hasonló helyzetet idézhetne elő. Azonban ennek a választási kedvnek egyelőre nyoma sincs, a kint élők számához képest elenyésző arányú választó élt a levélben szavazás lehetőségével, és ebből kiindulva a választásokkor sem valószínű, hogy megrohamoznák a diplomáciai képviseleteket. És ebben semmi csoda nincs.
Mert a legutóbbi elnökválasztáson egy már leszerepelt, teljhatalomra törekvő miniszterelnök és a szélesebb közvélemény előtt kevésbé ismert ellenlábasa volt versenyben. Utóbbitól sokan azt remélték, hogy pozitív változást indít el a közéletben és az országban. A változás reménye csalt el a szavazófülkéig egy több százezres szavazótábort, nemcsak a külföldön élők, hanem az itthon maradottak közül is. Ám a közben eltelt másfél esztendő alatt a reménykedőket számtalan csalódás érte, mert az elnök teljesítménye finoman szólva halovány, nemcsak a reményekhez, hanem a funkció jogkörei adta lehetőségekhez képest is.
És az előttünk levő választás egészen másról szól. Nem elnököt, hanem törvényhozást választunk négy esztendőre, amelyik kormányt kell állítson, és irányítania kell a közügyeket a következő parlamenti ciklusban. A pártoknak pedig sem hiteles húzóembereik nincsenek, akikre felnézhetne az itteni valóságot rokoni beszámolókból és médiából követő, külföldön élő réteg, sem pedig olyan kormányprogrammal nem álltak eddig elő, amivel el tudnák hitetni a kint élőkkel, hogy képesek itthon is őket hazacsalogatható életszínvonalat teremteni. Ezért nem tolonganak a külföldön élők a parlamenti választáson való részvételi lehetőségért, és nem sok esély van rá, hogy ezen a kampány valamit majd változtasson. Ha lenne a változás reményével kecsegtető alternatíva a választási kínálatban, a megélhetési okokból külföldre kényszerültek – akik közül sokan látták már a különbséget jól és rosszul működő államgépezet között – biztos érdekeltebbek lennének. És nemcsak ők, hanem mi, az itthon maradottak is jobb kedvvel készülnénk a választásra, ha nem műbalhékkal, hanem értelmes kormányprogramokkal traktálnának a pártok, már a kampány előtt.
