Dániából Svájcba költözött edzősködni Májeri Zoltán
A 192 cm magas, 39 éves Májeri Zoltán talán nemzetközileg a legismertebb marosvásárhelyi sportoló napjainkban – az idősebbek, Bölöni László és a mezőbándi születésű Mátéfi Eszter mellett.
A 192 cm magas, 39 éves Májeri Zoltán talán nemzetközileg a legismertebb marosvásárhelyi sportoló napjainkban – az idősebbek, Bölöni László és a mezőbándi születésű Mátéfi Eszter mellett.
Májeri Zoltán Lyonban született, de Marosvásárhelyen, az ISK-nál kezdett el kézilabdázni, aztán később a tunéziai Club Africane, a györi Rába ETO, a macedón VV Tikes Kavarci, az izlandi Fram Reykjavik, a kuwaiti Szulibihat, az ukrán ZTR Zaporozhje, a német Vfl Potsdam, a svájci Grasshopers Amiticia Zürich, aztán a dán Aarhus M/THY Handbold MT csapatainál profiként játszott, utóbbi együttesnél hagyta abba aktív sportpályafutását.
Időközben a tunéziai válogatott elsőszámú biztos kapusa volt, macedón kupagyőztes, majd Ukrajnában bajnok, kupagyőztes és szuperkupagyőztes, Izlandon Liga kupagyőztes, szuperkupagyőztes lett. Mindkét országban a statisztikák szerint a legjobb kapus címet is átvehette, az izlandi bajnokság álomcsapatába jelölték, valamint ő lett a szigetországi pontvadászat legértékesebb játékosa. A kuwaiti együttessel megnyerte az Ázsiai Bajnokok Ligáját, beválasztottak a BL All-Star csapatába, míg a tunéziai csapattal országos bajnok és kupagyőztes lett. 2011 nyarától Svájcba költözött családostól a nyolc nyelvet beszélő volt kézilabdakapus, ahol profi kézilabdaedzőként keresi kenyerét, nem is akárhogyan. Mindezt a Népújságnak is elmesélte.
– Dániában, mely a német Bundesliga után a világ legerősebb kézilabda-bajnoksága, az Aarhus M/THY Handbold MT együttesénél hagytad abba profi sportpályafutásod, szinte 38 évesen, majd Svájcba szerződtél profi edzőnek. Mesélj néhány szót a klub együtteseiről.
– A dániai játékosi és edzői, valamint a svájci edzői pályafutás között kellett választanom, és az utóbbi mellett döntöttem. Dániában is számítottak rám edző-játékosként, de a család miatt a kantonok országát választottam. Itt az US Yverdon Handball klub keretében tevékenykedem, ami azt jelenti, hogy az első, Elite-ligás férfiegyüttest, a második ligás női csapatot, mely az első helyen zárta az őszi idényt, és az ifiegyüttest is edzem, irányítom. A férfiak az első osztályban jól szerepelnek, célkitűzésem benn tartani az első osztályban az együttest, mely nemrég jutott fel. Az ifik pedig az Elite-ligában, az ifiligában az I. helyen vannak, sikerült megnyernünk a svájci ifi szuperkupát (Superlimax) is. A svájci ifiliga Európa egyik legjobb korosztályos bajnoksága, nagy hangsúlyt fektetnek itt az ifjúsági nevelésre. A női együttessel nemrég nyertünk meg egy nagyon fontos barátságos mérkőzést egy erős, első osztályú francia együttes ellen, ami azért dicséretre méltó, mivel nagy különbség van a két ország női kézilabdasportja között. Tehát fejlődés van mindhárom csapatnál.
– Ezek szerint nem kis fába vágtad a fejszédet?
– Bevallom, nem könnyű dolog, de nagy és érdekes kihívás volt számomra. Nemrég a svájci szövetség is elismerte a munkámat, ami nagyon jólesett.
– Hetente hány edzésen kell jelen légy?
– A férfiaknak heti hat edzésük van, a nőknek négy, plusz egy mérkőzés, míg az ificsapatnak heti öt edzése és egy mérkőzése van. A klub vezetősége megoldotta úgy, hogy az ifik pénteken, a férfiegyüttes szombaton és a női csapat vasárnap játszik. Egyszer történt meg, hogy mindhárom csapat bajnoki mérkőzése hazai pályán volt egymás után, végül sikerült mindhármat megnyerni…
– Szíved szerint, gondolom, még játszottál volna, hiszen kiváló fizikai felkészülésben volt részed…
– Igen, de tudtam, hogy egyszer el kell kezdenem az edzősködést is. Az utóbbi évben volt több ajánlatom dán, német és szlovák együttesektől, hogy folytassam a sportolói karrierem, akár edzőként tevékenykedjek, de nekem ez a svájci ajánlat nagy kihívás volt. El is fogadtam, nem bántam meg.
– Hogy van a családod, hisz ezúttal ők is követtek téged…
– Hála a Fennvalónak, hogy velem lehet feleségem, Ramóna és kétéves lányunk, Brianna, belőlük ihletődöm és feltöltődöm a mérkőzések előtt.
– Elképzelhető, hogy valamikor végleg hazatérjetek Marosvásárhelyre?
– Persze, hiszen szeretnék itthon is valamit letenni az asztalra. De hogy erre mikor kerül sor, az a jövő titka. Ha belegondolok, hogy 1994 óta, azaz már 18 éve vagyok otthonomtól távol, nem kis időszak…
