Dávid Gyula 90 éves

A kolozsvári jeles irodalomtörténész, szerkesztő, műfordító, akinek városa rangos egyetemének bölcsészkara nemrég adományozta a Professor Honoris Causa címet, 1928. augusztus 13-án született Árapatakon. Születésnapján bizonyára nagyon sokan köszöntik majd, lapunk is beáll a köszöntők sorába. Laptársunk, a Szabadság a minap Demény Péter írásával idézte fel Dávid Gyula eddigi életművét, méltatta érdemeit. A Marosvásárhelyen elő költő mellékletünk gyakori vendége. Az ő tisztelgő szövegének egy részét ragadjuk ki a kolozsvári újságban A világképű lovag – Dávid Gyula kilencvenedik születésnapjára címmel megjelent írásból. 

„Akármerre tekintünk az életművében, mindig ugyanazt látjuk: a szerkesztőt, aki több mint két évtizedig nem »egyszerűen« kéziratokat gondoz, hanem olykor, s nem is ritkán, a vérével írja meg vagy állítja össze a köteteket, mint a Romániai magyar irodalmi lexikont, s aki a Kriterionnál nem egyszerűen alkalmazott, hanem egy máig emlegetett műhely tagja, olyan kollégákkal és barátokkal, mint Domokos Géza, Bálint Lajos, Deák Ferenc, Hatházi Ferenc, Botár Emma, Csiki László, Páskándi Géza, Molnár Gusztáv, Egyed Péter; a fordítót, aki Delavranceát, Ştefan Bănulescut és Slavici-ot ülteti át magyarra; az irodalomtörténészt, aki Tolnai Lajosról ír monográfiát, Jókaival foglalkozik, Petőfi erdélyi emlékhelyeit gyűjti össze; a kiadóigazgatót, aki annyi minden mellett Bánffy- és Reményik-életmű-sorozatot indít; a közéleti személyiséget, aki az erdélyi kultúrára tette fel az életét, és azt merte remélni, hogy ez a politika agyáig is elér.

Mindig ugyanazt, hiszen ezeknek a területeknek-szakmáknak van egy közös vonása: az önzetlenség. És talán nem is nekik, hanem annak, ahogy Gyula bácsi műveli őket. Mint valami Don Quijote, mint egy szelíd Pongrácz István, mindig másokért lohol (akik személyesen ismerik, tudják, hogy ez a megfelelő ige), akinek mindenre van ideje, csak éppen magára nincsen. És aki mindezt kedélyesen teszi, nem fújtatva és méltatlankodva, a haragvás fellegeit terelve maga előtt.

Amikor 1957-ben bebörtönzik, ugyanerről az önzetlenségről ad tanúbizonyságot. Nem lesz besúgó, 1989 után pedig nem gyarapítja a másnapi hősök hangos és kiábrándító hadát. Azok közé a nagyon kevesek közé tartozik, akikkel normálisan, józanul, tárgyilagosan lehet beszélni bármiről, akik nem öregedtek bele a gőgbe és a frusztrációba, akik megközelíthetők és szerethetők.

Legutóbb azért hívtam fel, hogy a Géczi Jánosról szóló írásához gratuláljak. János tíz éve halt meg; kollégám és főnököm volt némi megszakítással tizenhárom éven át, szerettem. Gyula bácsi írása jóval több volt, mint egy tiszteletkör a tizedik évfordulóra: pályakép, esszé és főhajtás a korán távozott barát előtt.

Ilyen alkalmakkor, mint amilyenre ezt a szöveget írom, mindig az időt is figyeljük, hogy hogyan telhetett el, és mennyi minden belefért. „Életet adni az évekhez” – Márai szerint ez a nehéz. Gyula bácsi teljes életet adott hozzájuk. Ismerjük Einstein elméletét, és naponta tapasztaljuk, hogy a sebesség befolyásolja az időt. Ha így van, akkor egy alig 45 éves embert ünnepelünk, akinek a fél élete még hátravan.”