Csöbörcsök: már semmi sem emlékeztet a magyar múltra

A szovjet éra öröksége

Amint már leírtuk, Csöbörcsök lakói mint-egy háromszáz éven át őrizték magyar nyelvüket, aminek biztosítéka volt az is, hogy a katolikus missziók révén még sikerült fenntartani a katolikus életet. A 18. század közepén többségük még magyarul beszélt, amint azt leírták róluk: „ezek a katolikusok a gyerekeiknek főleg a magyart tanítják meg, másodsorban a románt, harmadsorban a tatárt”. A magyarok 1768 és 1770 között az orosz–török háború során tűntek el Csöbörcsökről. A település hosszú ideig tatár fönnhatóság alatt állt, a kozákok többször kirabolták, felgyújtották. Az 1844-ben a magyar őshazát kereső Jerney János már nem talált magyarokat „Csuburcsiban”. A történészek szerint (Benda Kálmán: Csöbörcsök. Egy tatárországi magyar falu története a 16-18. században, Századok 1985/4.) „a 20. században már csak néhány magyaros eredetű családnév őrizte e keletre sodródott magyar közösség emlékét”.

A 20. század elején a falunak két egyházi iskolája volt: az egyik moldvai, a másik orosz, ami a lakosság összetételét tükrözte. Aztán elérkezett a szovjet éra, a kolhozosítás időszaka Csöbörcsök lakói számára is, majd a második világháború és az azt követő éhínség. Az ötvenes években ismét megindultak a szövetkezeti gazdaságok, melyek kis idő múlva egyetlen nagy kollektívbe fejlődtek. A jó minőségű föld fele szántóföld, közel másik fele gyümölcsös lett. A kedvező eredményeknek köszönhetően ötven évvel ezelőtt Csöbörcsök a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság egyik leggazdagabb településének számított. A háborút követő újjáépítések időszakában volt egy terv, miszerint Csöbörcsököt agrárvárossá fogják alakítani, ennek szellemében kezdtek bele a település újjáformálásába, s építették meg a mai arculatot is meghatározó épületegyütteseket (pl. 1954-ben a kultúrpalotát). 1958-ban hozták létre az akkoriban példátlanul csodálatos Lenin Rekreációs Parkot, melyre méltán lehettek büszkék a helybeliek. Kiépült az infrastruktúra, kórház, könyvtár, stadion, fürdő és gyógyszertár is létesült. Az 1990-es rendszerváltás és a válság következtében a kollektív összeomlott, a társadalmi rétegződés gazdagok és szegények között egyre inkább eltolódott. 

A Szovjetunió bukását megelőzően élte „virágkorát” a település, amelynek akkor 8880 lakosa volt. Sem előtte, sem utána nem érte el ezt a létszámot. Az 1939-es szovjet népszámlálás 6335 lakost tartott nyilván, közülük 5124 (80,88%) moldávnak vallotta magát. A 2004-es népszámlálás 7176 lakosról számolt be, ami már jelentős létszámcsökkenést jelentett. A lakosság túlnyomó többsége moldáv, de külön falurészben élnek az oroszok és az ukránok, sőt egyéb nemzetiségűek is laknak a faluban: bolgárok, németek, grúzok és mások – magyarok nélkül. Senki sem vallotta magát magyarnak a lakosságból. Csak arról van leírás, hogy legfeljebb egy-két családnév utal a magyar eredetre.

Arról is szól a fáma, hogy a ma használatban levő templomot a 19. század elején építették, de a kommunizmus éveiben megszűnt az eredeti rendeltetése, a kollektív gazdaság raktárnak használta. No meg arról, hogy a csöbörcsökiek őrzik hagyományaikat, melyek közül némelyek egészen a 18. századig eredeztethetők vissza. Ma két moldáv és egy orosz nyelvű középiskolája van a községnek. 

Személyes benyomások a mai Csöbörcsökön

A Tiraszpolból délre vezető úton haladunk Csöbörcsökbe. Kolhoz Lenina – az út szélén markáns cirill betűkkel jókora méretű felirat böngészhető egy sírkőre emlékeztető betonoszlopon. Az első két szó még érthető, de a harmadikba már bele lehet bonyolódni. Maga a helységnév oroszul: Чобручи [Csobrucsi]. Az oszlop alsó részén már mindenki számára kivehető módon egy búzakalászon alma és paradicsom pihen, mintegy alátámasztva az egykori szovjet termelőszövetkezet bőséges terménykínálatát. Továbbhaladva kék útjelző tábla utal arra, hogy jobbra kell letérni a település felé, amelynek központja két kilométerre fekszik. Mindjárt a letérőnél jókora méretű fedett építmény a buszra várakozók számára, arrább kékre festett és díszített fakereszt, néhány méterrel távolabb egy, kezében szőlőfürtöket tartó női kőszobor. A dolgozó nő motívuma visszaköszönt a múltból. A szimmetria kedvéért azonban a kátyús aszfaltút túloldalán szintén szőlőfürtös férfimodell utal a bőségre. 

Az út két oldalán fehérre meszelt törzsű, helyenként összeölelkező fasorok mintegy alagutat alkotnak. Megjelennek a szövetkezet épületei, de kopottnak és kihaltnak tűnnek. A település közvetlen bejáratnál egy újabb szocreál kőszobor. Egészen a központig megyünk, leparkoljuk az autót, és sorra vesszük a látnivalókat: községháza épülete, amelyben posta, gyógyszertár és egyebek is helyet kapnak, szemközt kultúrotthon, még működő iskola, mára elhagyatott kórházépület. Az oszlopos bejáratú községháza előtt – előre borítékolható módon – Lenin-szobor áll. Az viszont egészen kivételes, hogy a száz évvel ezelőtti kommunista éra nagyvezére ülő helyzetben van. A tér jobb felén összesen öt pannón az élmunkások fényképei, alattuk kibetűzhető a nevük. Nem fárasztjuk vele magunkat, magyar név úgysincs már közöttük. Egyesek tele vannak mellre tűzött kitüntetésekkel. A többségi férfiak gyűrűjében például Lidija Kirillovna agronómusnő. A legtöbb plecsni Ivan Demjanovics mellén feszeng, ő volt ugyanis a kolhoz vezetője. 

A művelődési otthon kívül-belül szépen stilizált, neoklasszicista stílust utánzó impozáns méretű épületében több száz férőhelyes multifunkcionális előadóterem, kisebb termek és irodák. A nagyméretű előcsarnokban külön plakát hirdeti a néhány nap múlva, június 9-én esedékes koncertet Oroszország nemzeti ünnepe alkalmából. Az orosz zászlós díszítés nyilván nélkülözhetetlen. Egy hét múlva két rubelért Tarzan nézhető meg a mozivásznon. A szovjet rendszerben és azt követően szebb időket is megélt kultúrotthonban megtekinthető a falu története 1947-től napjainkig. Nyilván, egyetlen utalás sincs a magyar múltra. 

A kultúrház szomszédságában a valamikor a szó szoros értelmében virágzó parkban már nem működik a szökőkút, a növényzet is gondozatlan. A rendezett sorokban elhelyezett málladozó kék padok arra utalnak, hogy szabadtéri előadásokat szerveztek itt valamikor. A legkevésbé kopott a hősök fala, előtte hat, művirágokból álló koszorúval. A vízfolyások melletti kőszobrok már a múltból tekintenek a látogatóra, amint a külön betontalapzatra helyezett egykori mezőgazdasági gép is.

A központ része az üzletsor, ahol élelmet és használati eszközöket lehet vásárolni. Az erre vetődő idegen számára váltóiroda működik, egy euróért tizennyolc transznisztriai rubelt adnak. Az üzlet előtt egy idősebb férfi a beszélgetőtársam. Beszámol arról, hogy valamikor moldáv falura és orosz falura oszlott a település, ma azonban nagy a keveredés. Magyarokról, magyar múltról nincs tudomása. Annál inkább felsejlik benne, hogy valamikor szépszámú zsidó közösség lakott itt. 

A Leninről elnevezett főúton haladva feltűnően sok delfines motívumot láthatunk a kapukon. Néhány egészen régi autentikus falusi házon kívül a település épületeinek a többsége a szocialista éra jegyeit hordozza. A községben az ortodox templom mellett baptista imaház is működik. A település határában hömpölyög a Dnyeszter.

Kihagyhatatlan módon ellátogatunk a község temetőjébe. Egészen vegyes temető, ahol a moldáv jelleg és a pravoszláv kettős keresztek társaságában a kommunista hősöknek kijáró gúla alakú, vörös csillagot nem nélkülöző sírkövek (vagy még inkább emlékkövek) is megférnek egymással, a legegyszerűbb kékre festett fémkereszttől a halott arcát megörökítő gránittömbökig. A temetőben kizárólag cirill betűk vannak a sírkövekbe vésve, mintha valamelyik oroszországi temetőben lennénk.  Semmi sem utal arra, hogy kétszázötven éve római katolikus magyarok lakták a települést. De mégis, mégis! Elhatalmasodik rajtam egy kellemesen barátságos és megnyugtató érzés: valamikor magyarok éltek itt, magyarul beszéltek és imádkoztak. 

A Csöbörcsökön látottak azt a következtetést erősítik meg bennem, hogy szebb napokat is látott a település. A valamikori virágzását nélkülöző park, az immár málladozó épületek, a részleges elhanyagoltság látványa bárkiben azt tudatosítja, hogy a szovjet érában élte „aranykorát” a nagyközség. A látványon túl számomra ennél mélyebb a múltba való visszatekintés. Hiszen tudom, hogy kétszázötven, háromszáz, négyszáz, ötszáz évvel ezelőtt magyar szempontból szintén „virágkorát” élte Csöbörcsök. Ennek a tudatnak a megerősítése a hely szellemének a megtapasztalása által – ez az, amiért végül is érdemes volt ide eljönnöm. A legkeletibb csángó település nyomában taposva.

Epilógus

A természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település nyomai ma már csak a tudatunkban és a történetírásban léteznek. A kivételes módon a Dnyeszteren túl alapított és három évszázadon át magyarságát és római katolikus hitét őrző legkeletibb csángó falura már semmi sem emlékeztet, senki sem emlékezik a településen. Nemcsak nekünk, hanem a helybelieknek is kuriózumnak tűnik, hogy magyar emlékeket keresünk. Mindhiába. 

Mégis. A világhálóról tudom meg, hogy a stuttgarti magyarok Csöbörcsök táncegyüttest működtetnek. Táncegyüttesük több mint három évtizedes múltra tekint vissza, és 1989 óta kizárólag a Kárpát-medence különböző magyarlakta vidékeiről származó, eredeti néptáncokat táncolnak. Vajon mi a névadásuk története? Vajon ők is a legkeletibb csángó település nyomában jártak egykoron?