Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Halálának tizedik évfordulóján Csíki Sándor testnevelő tanárra, nagycsaládos vezetőre, közíróra, politikusra emlékeztek a Nyárádszeredáért Egyesület szervezésében.
A vasárnapi istentisztelet keretében a nyárádszeredai főtéri református templomban Kolozsvári Boróka énekkel, Suba Gyöngyi egy írásrészlettel, Biró József Attila személyes hangvételű visszatekintéssel emlékezett, majd volt barátai és a családtagok, rokonok egy szűk csoportja a sírjánál is tiszteletét tette, ahol Biró Mária szólalt fel.
Csíki Sándor 1958-ban született a nyárádmenti Backamadarason. Bukarestben végezte el a Testnevelési Akadémiát, tanulmányai után Moldovában kezdte testnevelő tanári pályáját, majd Hargita és Szatmár megyében tanított, utána sikerült hazatérnie a Nyárádmentére, Csíkfalvára, hogy végül Nyárádszeredában találja meg helyét. Közösségéért való tenni akarása civilként és a politika terén is hamar megnyilvánult. A helyi Pro Familia Egyesület vezetője és két nemzetközi családszervezet alapítója és munkatársa lett, ott volt a helyi RMDSZ szárnybontogatásánál, majd több társával alapítója a Reform Tömörülésnek. Helyi tanácsosként kezdeményezéseiből néhány, ellenszélben és sokára is, de megvalósult, a többi között a helyi tornaterem elnevezése, a középiskola székelykapujának szellemi és anyagi előkészítése, és Nyárádszereda főterének Bocskai Istvánról való elnevezése. A helyi Bekecsalja nevű, időszakosan megjelenő újság egyik alapítója és írója volt, de sorban jelentek meg publicisztikái erdélyi és magyarországi sajtóorgánumokban. Nem ismert megalkuvást, ahogy nem várt el köszönetet sem. Az MPP helyi szervezetének alapítója és első elnöke lett, tanácsosi munkájában immár csapattal folytathatta harcát közösségéért. Ennek eredményeképpen többek között megakadályozhatták, hogy Nyárádszereda főterére ortodox templom épüljön, a főtér felvehette Bocskai István nevét, felállították Csaba királyfi szobrát, magyar utcaneveket adtak, és egy rövid ideig székely lobogó is díszítette a polgármesteri hivatalt. Büszkén és felelősségteljesen végezte azokat a feladatokat is, amelyekkel az SZNT marosszéki elnökeként szembesült.
Első könyve 2002-ben jelent meg Székesfehérváron, amely publicisztikai írásait adja közre Nem elfogyni címmel. Első kötetét még öt követte, a Lármafák székely ormokon című könyvében Orbán Balázs nyomdokaiba lépve feltérképezte szűkebb hazája településeit, figyelmeztetésül demográfiai adatokkal gyújtott lármafákat. Mindezek mellett a Bocskai István középiskola focicsapatával, amelyet szabadidejében, bérmentesen edzett, két éven át sikert sikerre halmozva, győzelmek sorozatát aratta az egész Kárpát-medencében, a romániai líceumok döntőjét is csak bírói „segédlettel” veszítették el. Szüleiért rajongó gyerek és jó testvér volt, szerető férj, gyermekeit kincsként, büszkén szerető édesapa, a székely autonómiamozgalom nagy harcosa, csendes, halk szavú, de nyakas és derekas székely. Értelmiségiként, íróként felelős funkciókkal tele, a magyarság mai nagyjai által elismert emberként úgy élt, mintha egyike lenne írásai egyszerű szereplőinek. Nagycsaládos apaként, de tanárként is tudta és hirdette: gyermekek nélkül népünknek híre csupán emlék marad. Mindig közösségben gondolkodott, legyen szó erdélyi vagy Kárpát-medencei családszervezetek szövetségéről, napi politikáról vagy autonómiaküzdelemről. Mintegy testamentumként hagyta ránk utolsó sorait a Lármafák székely ormokon című kötetében: „Majd mielőtt visszatérne az örök székely vadászmezőkre, vérei lelkére kötné, hogy ne féljenek. Használják bátran székely lobogójukat, és tartsák meg magyarságukat itt, az ősi gyepűben. Hisz maroknyian maradtunk hátra. És farkas jár a kertek alatt...” – méltatta őt volt harcostársa, Bíró József Attila.