2022. augusztus 12., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Látogatóban a 80 éves Józsa János korondi kerámiaművésznél, a népművészet mesterénél

Február 20-án, 80. születésnapján köszöntötték Budapesten Józsa Jánost, a Népművészet Mestere díjjal kitüntetett korondi kerámiaművészt. Köszöntőlevelet küldött neki Orbán Viktor is. Ez alkalommal nyílt meg a Józsa János 80 – Csak tiszta forrásból! című kiállítás. E sorok írója február 24-én kereste fel otthonában, Korondon, s egy csésze kávé mellett – régebbi-újabb emlékeket felidézve – elbeszélgettünk. 





 – Milyen volt a budapesti ünnepség?

 – Csodálatos! Judit lányom (Józsa Judit kerámiaszobrász, művészettörténész – szerk. megj.) galériájában volt megtartva múlt vasárnap. Ünnepi köszöntőt mondott Kövér László, az Országgyűlés elnöke, Pávai István, az MTA Zenetudományi Intézet tudományos főmunkatársa, a Zeneakadémia professzora. Ezután Kovács Gergelyné Szabó Irén nyitotta meg a kiállítást.

 – Mit tartalmaz a kiállítás?

 – A Józsa János 80 – Csak tiszta forrásból! című tárlat 80 darab 40 cm átmérőjű, máz alatti festésű majolika dísztányért tartalmaz, amelyek a fiatalkori székely balladás iparművészeti terveknek és porcelántárgyakra festett munkáimnak a továbbfejlesztései. Ezenkívül Judit kiállította a saját gyűjteményéből a Magyarország-Anyaország és Erdély szobrot, valamint az Édesapám, Édesanyám című kisplasztikákat. 

 – Milyen tematikát választott?

 – Magyar történelem, erdélyi népviseletek, népi életképek, szülőföld, magyar örökség. 

 – Mikor készültek ezek a darabok? Mondana néhány címet is?

 – 2019-től errefelé, a világjárvány idején, amikor be voltunk zárva, nem lehetett járkálni, de a magam csendjében lehetett dolgozni, alkotni. Ezek akkor születtek. Néhány cím: Úton a Hargitára, Jobbágytelki népviselet, Székely betlehem, Nyárádmagyarósi népviselet, Énekes madár stb.

 – Kitől ered a kiállítás címét adó tiszta forrás eszméje?

 – Bartók Bélától, aki nemcsak a magyar és az európai, hanem az egyetemes kultúra korszakalkotó zeneszerzője. Egy 1931-ben írt levelében így vall: „A népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”

 – Hol található a kiállítás, és meddig lesz nyitva?

 – A helyszín a Józsa Judit Galéria, Budapest, V. kerület, Városház u. 1. A tárlat április 30-ig látogatható. 

 – Kedves Józsa János, gratulálok, Isten éltesse sokáig! Beszéljünk a régebbi évekről is…Melyek a legrégebbi adatok a korondi kerámiáról?

 – Már az 1600-as évekre visszamenőleg vannak bizonyítékok, hogy Korondon készítettek kerámiát. Ezek számozott kályhacsempedarabok voltak. Egy részük fundamentumok, épületek alapásásakor került elő. Ilyenek vannak az 1780–90-es évekből is. 

 – Hol őrzik ezeket a darabokat?

 – A székelykeresztúri és a székelyudvarhelyi múzeumban, a Páll Lajos-gyűjteményben, Tófalvi Zoltánnál s az én gyűjteményemben is vannak régi darabok. Nekem volt olyan csempém, amelyiken azt írta: Nemes Monus de Korund. Az 1700-as évekből való. Korondon rengeteg kályhának való cserepes csempe készült már az 1500-1600-as években. De ne feledjük, hogy a használati edényeknek nagy hagyománya volt régebb is, persze most is...

 – Ön kinek a motívumkincsét használta fel?

 – A Huszka Józsefét. Sepsiszentgyörgyi rajztanár volt, s 1860 körül bejárta a Székelyföldet, lerajzolta az akkor még létező eredeti motívumkincset. Ez megjelent A székely ház című kötetben. Nekem megvan az eredeti kötet, de később többször kiadták reprint kiadásban. Ő mondta: „Székelyországnak is van úgynevezett monumentális építészete (...)”.

 – Hol árulják a korondi kerámiát?

 – Szinte mindenütt Romániában. (Megjegyzem: ez a világjárvány előtti időszakra vonatkozik.) Minden fürdőhelyen találkozunk korondiakkal, Szebentől Bukarestig, a tengerparton, s árulják külföldön is. Ezenkívül vannak a heti, havi és az évi vásárok, amit mind-mind jól tudnak a korondiak. A korondi ember mindig igyekezett a kereslethez igazodni, s olyasmit is forgalmaz, amihez semmi köze Korondnak. Régebb – dr. Kós Károly közléséből tudjuk – a korondi kerámiaárus eljutott Vas megyébe is. Neves néprajztudósunk ott találkozott velük, sőt egy 1943-as adat szerint Lőrincz Kacor Árpád Berlinben árulta a korondi edényt.





 – Említette a pandémiát… Mennyire befolyásolta a kerámia forgalmazását?

 – Nagyon. Dolgoztunk, megteltek a raktárak, de hetente egy-két autó állt meg a kapu előtt. Most jött a villanydrágulás, alig tudjuk kifizetni a fogyasztást, mert a kemencék mind villannyal működnek. Reméljük, hogy újból megindul a kerámiaipar és a turizmus. 

 – Mit vásároltak a román ajkúak a korondi fazekastól?

 – Tálat és kancsót. Ezek voltak az ún. halottasedények. A kancsóban adták a bort, a tálban a főtt rizst – pománába. Minden évben volt egy ilyen osztás a halott emlékére. Ez egy bizonyos napon volt, mint a somlyói búcsú. Miután a rizst megették, s a bort kiitták, a két edényt összetörték, nem volt szabad egyébre használni. Ezért minden évben mást kellett csinálni. Csak az agyagedényt fogadták el, a porcelán nem kellett nekik. Ez a múlt század elején volt, s tartott az 1950–60-as évekig. 

 – Miért pont Korond az erdélyi keramiakészítés fellegvára, mi ebben a titok?

 – Azért, mert az itteni agyag felel meg a legjobban mind a mázas, mind a máz nélküli edény készítésére. A sárga agyagból készül a máz nélküli edény, a palából a mázas edény. Gyermekkoromban én is készítettem máz nélküli edényt, ami úgy történt, hogy a sárga agyagba annyi homokot tapostam, amennyit felvett. Erre azért volt szükség, hogy főzés közben ne hasadjon el az edény. Régebb vizeskorsóban vitték ki a vizet a határba; sütötte a nap, de ez nem számított, mert a korsó kívül izzadott, s hidegen tartotta a vizet. Ennek az a magyarázata, hogy átszivárog a víz az edény falán, s a kívül lecsapódó víz hidegen tartja a benne lévő vizet. Olyan, mint a hűtőszekrény! Bent a házban nem lehet vizet tárolni, csak ha előbb főznek benne valamit, s a pórusok betömődnek. A mázas edény megtartja a vizet, bent is lehet tárolni. Egész életemet arra tettem fel, hogy tökéletesítsem a kaolin feltapadását a korondi agyagra. A zománc és a máz összetétele olyan kell hogy legyen – a feszültség a kettő között – , hogy amikor lehűl, a máz ne repedezzen meg. Ha nem repedezik meg a máz az edény felületén, akkor az ital nem folyik ki belőle. Ha túl kövér a máz, nem felel meg kémiailag, megrepedezik, hálós lesz, mint a szita. Ez a titka a mázas edénynek.

 – A termelő és a vásárló között – mint tudjuk, legtöbb esetben nem a termelő a forgalmazó – kik az ún. „közvetítők”, az igények és formai követelmények továbbítói?

 – A szekeresek, az autósok, az eladók. Azok, akik elsőbben „vételezik” a vásárlók véleményét, ízlését, s amikor hazajöttek, odaszóltak: ide tégy még egy virágot, húzz több vonalat, a füle legyen másképpen. Tudták, hogy a szászoknak a tiszta fehér edény kell, csak egy kis zöld levéldísszel középen, a mezőségi románok a virágos edényt kedvelik, különösen kék színben, a magyarok pedig a barna, sárga, zöld színezésű virágdíszt kedvelik, főleg az edény felső részén. 

 – Miért és mennyiért árulták régebb a korondi edényt? 

 – Gabonáért, pénzért, szalonnáért, élelemért. Amikor gabonáért adták: egyszer töltve, kétszer töltve, háromszor töltve. Az edénytől függően. Az élelem maradt a szekeresnek, a fazekas mindig gabonában egyezett ki a szekeressel. Egy katlan főzőfazék ára öt véka búza vagy tíz véka kukorica volt – ez az edénytől függött. Ez 200 darabot tett ki, ebben volt kisebb is, nagyobb is.

 – Beszéljünk a gyermekévekről is. 

 – A gyermekkorról sajnos nem sok jót tudok mondani; árvaságban nőttem fel. Mindjárt a második világháború után édesapám meghalt, hatan maradtunk árván, anyám megzavarodott, nagybátyám egy átalvetőben hozott magához, mert nekik nem volt gyermekük. Örökbe fogadott és maga után íratott. Az öreg meg is veregetett; nem voltam édesfiuk. Féltem tőle, bujdostam, de visszakerültem, s ő tanított meg a fazekasságra. Úgy tanított meg, hogy a Jáhoros-völgyből hoztam a palát a hátamon, meggyúrtam, s elkezdtem korongozni. Az öreg nem nézte jó szemmel, mert ő mezőgazdasággal foglalkozott. Végül ángyom azt mondta neki: eridj, na, mutasd meg annak a gyereknek, hogy kell a palát felhúzni! Odaállt, s azt mondta: úgy nézd meg, hogy többet nem mutatom! Megfogta a kezem, s ketten felhúztuk. Ez volt a tanítás. 

 – Kitől tanulta az állatfigurák mintázását?

 – Ez magától jött. Mintáztam őzikét, szarvast, medvét, vaddisznót, összeállítottam kompozícióba. De ekkor már járt ki Bandi Dezső tanár úr s Hunyadi László. Bandi Dezső lerajzolta az eredeti motívumokat, s odaadta a szövőasszonyoknak, a fafaragóknak, a keramikusoknak. Úgy akarta, hogy a családok más-mást csináljanak, más és más mintával dolgozzanak. Azt akarta, hogy én csináljam a szobrokat korongon, István Lajos kézzel mintázzon hamutálakat és állatfigurákat. A Pállokat arra tanította, hogy milyen mintát fessenek.

 – És ez bejött? 

 – Nem! Elvittük kiállításokra, de nem vették. Vissza kellett térjünk a hagyományos kerámiához, hogy meg tudjunk élni...

 – Milyen kapcsolatot ápolt Hunyadi László szobrásszal?

 – Ő vitt be a marosvásárhelyi művészeti iskolába, a szobrászati szakra. Ott ismerkedtem meg Tompos Kálmánnal, aki egy személyben volt nyomdász, festőművész, kémikus, cinkográfus. Fél lábú ember volt, s volt egy akkora kemencéje, mint egy ler. Gázzal ment. Képes volt lefeküdni fél lábbal mellém, hogy nézzük, mikor olvad a máz. Valójában ott kezdtem el a festékek gyártását. Adott egy levelet, hogy menjek el Kolozsvárra a porcelángyárba Brünn Izsákhoz, aki a gyárat vezette; mester volt. Ott tanultam meg a porcelántechnológiát, a porcelánfestészetet. Ő is adott egy levelet, elküldött Bukarestbe Gotlieb Antalhoz. Ő fotókeramikus volt, sírkövekbe beépített képeket csinált. Tőle tanultam a fotókerámiát és a festékkészítést a fotókerámiához. Mikor eljöttem, ő is adott egy levelet, hogy menjek el Brassóba egy szász üveg- és tüköröntőhöz, ahol megtanultam, hogyan kell önteni és csinálni a tükröt ezüst-nitrátból. Amikor hazakerültem – ezek mind 1-2 éves időszakok voltak – hátizsákkal bejártam a vidéket, s elkezdtem gyűjteni a régi csempéket, edényeket. Ha nem adták ide, lerajzoltam a mintát. A padláson most is vannak töredékek. Még rajzoltam a kolozsvári és a szebeni múzeumban is. Mindez a katonaság előtt volt; 20-22 éves lehettem. 

 – Van-e folytatója ennek a művészeti ágnak?

 – Nincs. Nem tudják! Mindig az volt a vágyam, hogy porcelánkészítő legyek, porcelánt fessek. De nem volt rá lehetőség. Nem volt pénzem! Én ezt Marosvásárhelyen tanultam Pécsi Károlytól, aki Herenden tanult meg porcelánt festeni. Amikor Vásárhelyen voltam, ameddig mások futballoztak, addig bejártam ehhez a két emberhez: Tomposhoz és Pécsihez. 

 – Melyik az a legtávolabbi pont a világon, ahol találunk korondi terméket?

 – Új-Zéland. Ahol magyarok élnek, ott találkozunk korondi kerámiával is. Pl. régebb itt járt a bangladesi magyar nagykövet. A magyar nagykövetek gyakran jöttek hozzám vásárolni. Eléggé köröztek a szekusok, figyeltek minden lepést, őrizték őket, s amikor elmentek a vendégek, bejöttek, érdeklődtek, de én nem foglalkoztam politikával, csak a munkával. 

 – Mondjon néhány híres embert, aki megfordult a korondi Józsa-portán.

 – Nap mint nap jönnek, megállnak, szétnéznek, vásárolnak, kevesen mutatkoznak be. Biztos van közöttük híres ember is... Többen névjegykártyát hagynak; egy rakás van belőlük. Itt járt Orbán Viktor és kísérete, Áder János és sokan mások... 

 – A napokban töltötte a 80. évet, mit szeretne még megvalósítani?

 – Öröm a szívemben, hogy azt a gondolatot, amit én valamikor dédelgettem – szobrász és porcelángyártó akartam lenni –, Judit lányom örökölte. Mármint a kisszobrászati részt. Emellett Budapesten elvégezte a művészettörténetet és a kisplasztikát. Az Aquinói Szent Tamás Egyetemen tanít. Mielőtt valamit megmintázna, előbb dokumentálja magát. Kisebbik fiam, János itthon van, most ő dolgozik korongon. A nagyobbik, Jenő faragász volt, de levágta az ujját, most Székelyudvarhelyen van, operatőr. Sok tervem van, mind egészségtől függnek. A kerámiakészítés is örökösen változik, fejlődik. Zsolnay Vilmos, a híres Zsolnay-gyár tulajdonosa a halálos ágyán azt mondta: most már tudnám, hogy mit kell csinálni... Valahogy én is így vagyok. Gondolom, visszatér a Kós Károly-féle népi építészet, a Makovecz-féle építészet, s ebbe beleillik ez a domborműves díszítés. A marosvásárhelyi Kultúrpalota is Zsolnay-féle domborműves díszítéssel készült, félporcelán, tehát gránit – vízhatlan, tartós darabok ezek. Jó volna ezt is csinálni. Jártam Frankfurtban, magánúton, de érdekel az indiai kultúra, a maja kultúra, az egyiptomi piramisok is.