A lassan tizenkilencedik életévébe lépő Kimenő számos örömet okozott nekem, és remélhetőleg másoknak is. Egyáltalán nem gondoltam úgy, hogy ebből egy ilyen tekintélyes hosszúságú sorozat adódik össze hétről hétre. Bár eleinte megszabták a terjedelmét – tartalmát soha, melyért köszönet és hála a szerkesztőknek –, mondván, ne legyen több egy gépelt oldalnál (flekknél – műszóval és műhűhóval), a terjedelem végül magamagát alakította ki, optimális magassága és mélysége végül is 50-60 számítógépelt sorra nyújtózkodott ki a térben és a 20 perces időben.
Na, azért a mélységgel még várjunk egy keveset, jegyezte meg enyhén gúnyos hangsúllyal valaki a hátam mögött. Olyanformán, ahogyan a dolgozatot felügyelő tanár – nem az érettségi manapság bevett rendőri felügyeletére, fegyőri szigorára utalok természetesen, hanem valami laza évközi fogalmazásra (van még olyan egyáltalán a haszon- és haszontalanelvű oktatási rendszerben?) gondolok, amelynek csupán annyi a tétje, hogy kiderül, tud-e írásban gondolkodni, fogalmazni a nebuló. Szóval hanglejtéséből, irányultságából azt vettem ki, hogy a terjedelemmel nincs semmi baj, hanem a mélység, a problémaérzékenység, a halhatatlanságnak szánással már jobb, ha nem dicsekszem. Szóval hátrébb az agarakkal. Lehetne több és jobb, lehetne mélyebb és érzékenyebb, lehetne közéletibb és persze őszintébben magánéleti, lehetne állatbarát és klímakoncentrikusabb, olykor próbálkozhanték bölcsebb, intrikusabb, szelídebb, mérsékeltebb és mértéktelenebb hangnemmel és merészebb, simább, talán simulékonyabb mókákkal/nótákkal is. Egyszóval… És itt elakadtam. Nem tudom összefoglalni. Aforizmásítani.
A hang természetesen továbbra is ott rezgett a levegőben, a számonkérés ennekutána is fennállott. Én viszont ettől irtó pipa lettem. (Azt hiszem, ezt most így kell mondani.) Itt már nem segített az a tény, hogy kimentem a konyhába, és a frissen nekem ajándékozott hiper-szuper kávéfőzőn összeütöttem magamnak egy erős svarcot, ahogyan derékapám nevezte a kávét, kinyitottam az ablakot, és szemügyre vettem a szomszédban húzódó tanárházaspár vadonatúj családi házát, amely mindenben a német átlagmintát követi külcsínban: a nemrégiben üzembe állított kutyakennellel, házzal és kifutóval, mely derékmagasságú védőkorláttal van ellátva és elnézve, a két sárga kutyinkónak a pontos, szabatos és rendszertanilag helytálló meghatározásához a jövőben igénybe kell vennem egy ebszak-értő szakértelmét. Azután a könyvespolcom elé toltam a képemet, és rájöttem, hogy van egy rakat felesleges kötetem, amit soha a szagdús életben el nem fogok olvasni, miként leszármazottaim és tágabb-szűkebb családom sem, és végre ritkítani kellene, de milyen szempont vezéreljen, hogy a legkevesebb áldozatot kelljen elszenvednem. Ez a filozófia nyelvén szólva egy contradictio in adjecto, azaz önellentmondás, ritkítani, de minél kevesebbet feláldozni.
Ezek után visszaültem az íróasztalomhoz, megint nekiestem a nagy teljesítményű szövegírógépként használt laptopnak, és ekkor váratlanul megjelent a képernyőn az ún. kék halál, azaz elkékült a képernyő (dehogyis dühében), számos fehér betűs írás látott napvilágot, amely mindenféle rejtélyes kódra, eljárásra, manírra és trükkre, elsősegélypontra utasított, intett, irányított, figyelmeztetett, nem nélkülözve az ilyenkor oly helyénvaló fenyegetést sem, kilátásba helyezve gépem halálba rohanását, esetleg naponta ismétlődő haláltusáját. Sürgős orvosi beavatkozás szükségességére intő, haladékot nem tűrő hangon szólt hozzzám. Mene, tekel ufarszin. (Magyarul: menjetek el a szerelőhöz. Az ufar színe tehát kék.)
Ekkor leeresztettem mindkét dolgos kezemet – milyen más is lehetne ebben a korban? – és vártam. A kék halálos fenyegetés visszaszámolt, a képernyő elfeketült, majd váratlanul felsejlett a remény, in hoc signo vinces, hogy még semmi sincs igazán elveszve, talán újra munkába lendülnek a kilobájtok és a szerelvények, a digitális korszak önkorrekciós pályára tereli szerény gépemet. Úgy is lett, váratlanul megjelent a képernyőre kihelyezett ikonkiállítás, anélkül, hogy ortodox pópák is berbiteltek volna köröttük, és én újra felnyithattam a hófehér írófelületet (ablakot), ui. mentés (save) nélkül időközben nyomtalanul eltűnt minden, amit eddig írtam.
Újra nekieshetem a dolognak. Na, ezek a húszas évek is jól kezdődnek…!
