Csütörtöki kimenő
Örömmel jelenthetem, hogy ablakom előtt az orgonabokor virágba borult. Gondolom, ezzel más is így van: ha van bokra, annak virága is lesz, melyet a tekintet örömmel regisztrál. Ezenfelül beköszöntött a május, és a természet a belekódolt rend szerint sorra indítja útjára az esedékes növényeket és megtermékenyüléseket, növénytársulásokat, amelyek ily módon évről évre teljesítik feladatukat. Évmilliók óta, ameddig még engedi az emberiség. (Vagy amíg le nem lopják egy éjszaka az összes orgonát.)
Mondom, másnak is van kedvelt orgonaszomszédja, barátja, tehát az én egyéni örömöm tulajdonképpen egy nagyobb örömtengerbe torkolló kicsi – nem túl jelentős – örömér. Nem tudom, ha írtam már, hogy két évvel ezelőtt ilyen májustájban Párizsban csatangoltunk, és elhatároztuk, hogy felkeressük Ady Endre párizsi lakhelyét (lakhelyeit). Így indultunk el az útikönyv nyomán a Gare de l’Est mögötti meredek utcán, míg meg nem találtuk a kávéházat, ahol Proust és költőnk tanyázott, egymástól függetlenül időben és anyagiakban, majd a szállodát is, amelynek földszintjén egy áruház, egy francia tőkével működő madárcímeres üzlet működött. A franciák figyelmessége folytán Párizsban is méltán lehetett idézni a költő hitvallását „az Értől az Auchanig”, akár üzleti formában is.
Más. A tavasz uralomra jutását többek között abból is konstatálhatjuk, hogy megélénkült az utcák forgalma, az emberek nemcsak maszkot viselnek, hanem – nemre, fajra, felekezetre való tekintet nélkül – el sem indulnak nejlonzacskók nélkül, melyet boldogan szorongatnak a kezükben, akár fonnyadt, akár duzzadt állapotában. A piacok és boltok – mindenféle korlátozások dacára – biztató forgalmat bonyolítanak le. Egyúttal arra is lehetőség nyílik, hogy lemérjük a kisboltok ajtaiban várakozva, mekkora az emberek vásárlási sebessége, áruismerete, választási hajlama, készsége. Ha ezt feljegyezzük naponta, akkor ebből messzemenő statisztikai, gazdaságélénkítő/hervasztó, szociopolitikai és jövedelemelköltő irányultságokra vonatkozó következtetéseket vonhatunk le. Pl. Cinci néninek hiányzik a mindennapi információcsere/áramlás, amit a maszkos korlátozások, megszorítások, elkülönözések és távolságtartások nagymértékben apasztottak, ezért aztán a kenyeresboltostól kíván revansot venni hosszabb vásárlási idővel, az időhúzásra játszva. Ehhez járul hozzá az a vásárlótípus, akinek nincs számítógépe, vagy van, de kezelni már nem tudja, csupán néhány betanított (ellesett, tanfolyammentes) mozzanat erejéig nagylegény a digitáliák felett (ezzel többé-kevésbé mind így vagyunk, amennyiben nem vagyunk kifejezetten és professzionálisan IT-szakemberek, szakasszonyok), és belép a hozzá legközelebb eső kereskedelmi egységbe (kisbolt, kioszk, áruda, szatócspont), hogy közüzemi tartozásainak számláit kiegyenlítse. Hosszan és idegesítően hosszan. A sor a boltocskák előtt kígyózik/kígyóznék) a távolságtartás betartásával, és közben a nagyobb áruházak, plazák és mallok lesznek a nyerők, mert az ember inkább bevásárol hetente kétszer sorban állás nélkül, nyernek a multik, és panaszkodhatnak a kisegzisztenciák. Legalábbis én így látom ezt a köz-/ és magángazdasági problémát, de a cáfolatot is szívesen meghallgatom. Persze azt is el tudom képzelni, hogy egy városban sokkal több fizetőpontot állítanak fel, amelyek nem álcázzák magukat boltnak, hanem azok, ami: pénznyelő pénztárak.
A tavasz örömsugaras buzgóságát még a hűvös idő sem tudja elhomályosítani. Például május másodikán kifejezetten meleg volt, láttunk rövidnadrágos embereket és nyárias szerelésben a zöldbe siető polgárokat. (A strandok azért nem nyitottak, mint más években.) Rendszeresen kétnaponként, az általam is belakott negyedben tanúsíthatom – figyelsz, Soós Zoli? – jár a kukásautó délelőttönként, szorgalmas köztisztasági dolgozók cserélik a kukákat, amelyeknek van fedelük, bár azt lezárni nem lehet. És szelektív gyűjtés sincs. Az online vásárlásoknak köszönhetően a csomagolóanyagok mennyisége a szeméttárolókban megnövekedett, mind nagyobb helyet foglal el; már ott tartunk, hogy az ütésgátló pukkantós, műanyag hólyagos fóliát nem őrizgetjük idegességlevezető kinyomkodós nyugtatóként, már azt is eldobjuk, de élelmes játékgyárosok rájöttek, és már gyártanak direkt elnyűhetetlen hólyagos böködéket.
Szóval ott tartottam, hogy járnak-kelnek a szemetesek, a fúvósok, akik zajos fúvókájukkal kifújják az ősz óta felgyülemlett szemetet, hullatmányt a bokrok alól, a sarkokból és az eladdig érintetlen zugokból, míg mások aggodalmasan arra gondolnak, hogy ha kitakarítják a várost, akkor egy idő után nem lesz munkájuk, elbocsátják őket, vagy más szakértelmet követelő munkára osztják be, úgyhogy ők bizony titokban gondoskodnak a tennivalók további időszerűségéről. A minap láttam a konyhaablakból, mely kitűnő obszervatórium szerepét is ellátja, hogy egy ilyen kétkezi piszokrátész a gondosan összesepert úttest széli szemétkupacot két-három erélyes, pontos, céltudatos pupujázott lapáttal nem a maga előtt tolható kerekes tankhajóba üríti, hanem az egyes házak előtt még megmaradt élő sövény alá. Az élő sövényt senki nem nyírja, a szemétkupacok nőnek, a föld trágyázódik, megtermékenyül, az élet körforgása megállíthatatlan.
Erről pedig az jut eszembe, hogy a sajtó a hivatalok információszolgáltatása nyomán közli az aznap elhunyt covidosok számát. De azt nem közli, hogy hányan születtek ugyanaznap, azon a héten és hónapban. A két számadat közül a születések száma meghaladja azokét, akiket a betegség elragad? Legalább vigasztalásul, tessék már elárulni...
