Camino del Norte

(Folytatás nov. 24-i lapszámunkból)

A santanderi piaccsarnokban van egy igen elegáns vendéglő, ahol a vasárnapi menüben 20-60 euró közötti áron kínáltak egy-egy fogást. Ehhez képest az én háromfogásos ebédem igazán olcsó volt. Tanulság: nem a hazai nyugdíjhoz kell mérni a vendéglői árakat, hanem a drágább éttermek kínálatához. 

A csarnoki vendéglőnek állóbüféje is van, ahol a képekkel illusztrált étlapról 8 eurós ételeket lehet választani. Mivel Santanderben négy napot és éjszakát töltöttem (a madridi repülőgép hétfői indulását várva), alkalmam volt egyik nap ott ebédelni. Fish and chips az angol neve a „hal krumplival” című összeállításnak, amit bárhol a világon megértenek a pincérek. Bacalao rebozado, patatas fritas y pimientos Padrón volt az itteni változat összetétele, ami erdélyi nyelven bundázott tőkehalat, szalmapityókát és sült zöldpaprikát jelent. Ez utóbbi jellegzetes spanyolországi fogás, apró, olajban párolt, csalánzöld (Padrón-) paprikákat jelent. Évekkel korábban a galíciai tengerparton ismerkedtem meg vele, tucatnyi szép darabot adtak a négy szardínia mellé. Fogd meg a szárát és harapd le, magházastul – ennyi a használati utasítás. (Sörkorcsolyát is adtak, lisztbe mártott és olajban sült hagymakarikákat; mivel nem volt elégetve, meg tudtam enni. Hasonló élményben volt részem a Santa Cruz-i kocsmában, ahol egy fél csésze meleg, fűszeres húslével kedveskedett a pultoslány, hasonló a mi gulyáslevesünk ízéhez. Jól csúszott az általam kért sonkás szendvicshez, jeleztem is, hogy jó az ötlet.)

Mint az előbbi magyarázatból kiderül, a bacalao = sózott tőkehal. A mostani utamon három alkalommal találkoztunk, igen megkedveltem. Sóban eltett, filézett, nyúzott haldarabok, elkészítés előtt 24 órányit kell áztatni, négyóránként cserélve a vizet. Nem kell sokat cicázni vele, meg kell forgatni lisztben, és olajos vízben megpárolni. Van egy cifrább változata (bacalao al pil-pil), ami egy kis fokhagymás bolondítást jelent. A spanyolországi konyha (ezt így illik mondani, mert tulajdonképpeni spanyol konyha nincs, csak baszk, katalán, galego, kantábriai, kasztíliai, andalúz...) három leggyakoribb fűszere közül az első a fokhagyma, de ők sokkal kíméletesebben bánnak vele, mint mi itthon. Épp csak megúsztatják a forró olajban és kiveszik. A fokhagymaleves után vígan el lehet menni még az operába, mert az illata nem üt ki az ember bőrén. 

Kajával kapcsolatos emlékeimet egy aprósággal zárom. Az egyik szálláson egy szlovén nyelvű képes újságot találtam a klubszobában (azért csináltak belőle klubszobát, mert ágy nem fért bele, csak egy rossz tévé, két pad meg asztal). Megfejtettem belőle a sudokut és néhány, nyelvtudás nélkül is megoldható feladatot. Találtam benne egy receptet, ki is vágtam a lapból, annyira megtetszett. A színes fénykép alapján meg lehetett fejteni az összetevőket, s az is látszott rajta, hogy Szlovéniában is ismerik az ételfotózás alapelvét: félkész állapotban kell elkattintani a masinát, amikor még nem huttyantak össze a komponensek. A recept címe: piščanec po baskovsko, vagyis csirke baszk módon. – Semmi ördöngösség, íme az én (szelídített) változatom. Olajos vízbe tégy aprózott hagymát, kevés fűszerpaprikát, sót, kavargassad, vágjál egycentis csíkokra kápiát meg sárga kaliforniai paprikát, tedd a többihez. Fedőt rá! Amikor megrottyant, tégy rá öt darab lebőrölt felső cubákot, tölts hozzá kevés vizet, hagyjad duzzogni. Később tégy hozzá nyolc cikk fokhagymát és három darab hámozott, összevágott paradicsomot. Tíz perc múlva kóstold meg, ha kész van, vedd le a tűzről. Főzzél vajas vízben, sóval, sáfránnyal jóféle rizset, tálaláskor tedd a lecsós csirke mellé. A párolt zöldség liszttel sűríthető vagy pikánsabban fűszerezhető (szegfűszeg, szerecsendió, bor), nekem így is jó volt. Elegáns neve van, holott csak lecsós csirke, rizzsel. – Még csak annyit: az egész országban, de különösen Baszkföldön nagy kultusza van a csöves paprikának, a leghíresebb a francia oldalon termesztett piment d’Espelette (baszkul: Ezpeletako biperra).

Közbevetőleg még elmesélném, hogy hazatérésem után Zsoltika küldött nekem külországból egy internetes útinaplócímet. Panni (kiderült róla, hogy világcsavargó, és Marosvásárhely a szülővárosa) meséli, hogy ő a Salvador utat tette meg, Leóntól Oviedóig. A kb. 120 km-es úton nagyon kevesen járnak, egy hét alatt tíznél kevesebb emberrel találkozott. Ezt csak azért említettem, mert őt is zavarta a francia út „zsúfoltsága”, jobban kedvelte a vad hegyi ösvényeket, mint a népes promenádokat…

*

A menet közben felmerülő kérdéseinkre hamar megérkezik a válasz is, nem ritkán a helyiek segítenek, bár eléggé kevés embert látni a falvak utcáin, házai körül. Egy-egy közepes falun anélkül mehetsz át, hogy élő lélekkel találkoznál.

Érdemes a városok információs irodáit felkeresni, ahol: 1. angolul is beszélnek a munkatársak, 2. ingyentérképet adnak a másnapi „gyaloglathoz”, s mindenféle hasznos információval látják el az embert. Erről még annyit, hogy Baszkföldön csak az autonóm terület határáig szólnak a térképek, az első cantabriai szakaszról nem adnak felvilágosítást az utolsó információs irodában (La Arena). Szigorúan veszik a mindenféle autonómiát, olyannyira, hogy Donostiában (San Sebastian) az utcanevek csak baszkul vannak kiírva, a spanyol nyelvű térképpel a kezedben pedig jöhetsz-mehetsz, mert nem találsz meg semmit...

A helyiek segítőkészsége közmondásos, ezzel csak annyi a baj, hogy a nép egyszerű fia egy szót sem beszél az anyanyelvén kívül (a kisebbségiek nyilván a spanyolt is értik és használják), azon viszont roppant sebesen önti eléd a szavakat, hátha meg tudsz kapaszkodni valamelyikben. A tapasztaltabb őslakos, aki már ismeri a csíziót, csak a kulcsszavakat mondja, és néhány beszédes mozdulatot használ. Sant-anderben épp a két szállással korábban begyűjtött olcsó panzió utcáját kerestem, amikor egy nyugdíjas cserkészlány sietett a segítségemre, hogy ő majd elkísér az albergóba. Fél percembe került, amíg megértettem vele, hogy egy privát szállást keresek, nem a zarándokszállót. Végül hagyta, hogy egyedül boldoguljak, s ez sikerre vezetett. Amúgy a kapun semmiféle kiírás nem jelezte, hogy itt vándorok nyerhetnek enyhet és üdvöt, csupán a csengő mellett volt ott a zarándokok jelvénye (a Jakab-kagyló stilizált képe) és Isabel neve. Amolyan „konspiratív találkahely” volt, de nekem épp megfelelt, árban és kényelemben egyaránt. Amit nem szerettem: a levegő csak a lépcsőházra nyíló szellőztetőlyukon át cserélődött, de panasznak helye nincs, elvégre napi 15 euróért nem jár tengerre néző ablak. 

Egy kétszemélyes pantomimjátékot is összehoztunk egy vidám helybélivel Laredo nyugati felén. Jó öt kilométert mentem a tengerparti sétányon emeletes sorházak (tulajdonképpen: csak nyáron működő szállások) előtt, nyáron tízezrével sütkérezhetnek itt a dolgozók, ám most csak néhány ráérős ember lézengett a parton. Az útikönyv térképe alapján a földnyelv végén valamilyen vízibusszal kellett folytatnom az utam, hogy a túlparti Santonába érjek. Minden rendben, meg is érkezem, már a parti fövenyen megyek, óvatosan kerülgetve a lágyabb részeket és a buckákat, kiérek a víz mellé, nézem, hogy ugyan honnan és mikor jön ide valami ladik, komp, tutaj vagy teknő, s hova fog kikötni? Van ugyan valamilyen magasított rész egy téglakuckóval, de ott semmi mozgás, csak a szél csapkodja az ajtót. A dagályra való tekintettel lábakon áll ez az izé, gondoltam, felmászok, hátha előkerül vajegy tengeri medve, aki eligazít. Létrán másztam föl a platóra, mindegyik fok előtt új fogást vettem, két kézzel karoltam át a létra két szárát, mert a mélységiszonyom ilyen alkalmakkor arra noszogat, hogy kétszer is meggondoljam, mielőtt fölemelem a bakancsom az egyik fokról. Megvizült a gallérom, mire fölértem, kezdtem ide-oda lépegetni, senki sehol. Visszanézek, a nyomaimon jön egy bácsi, minden kezével integet, hogy másszak le onnan, nem nekem való az a „kilátó”. Széttárom a karom, erre menet közben megfordul, s úgy mutatja kézzel-lábbal: ahogy felóvatoskodtam, ugyanúgy ereszkedjem alá, mert lám, máris érkezik a vízi szekér. A vízen valóban felénk dohogott egy kb. öt méter hosszú bárka, de még mindig kételkedtem, arra gondolván: hogy fog ez megállni, és én miként szállok be. A bácsi befejezte a mutatványát, s elindult a földnyelv másik oldala felé, én pedig rájöttem, őt azért küldte a gondviselés, hogy nekem segítsen. Harsány „muchos gracias”-t kiáltottam utána, fölemelt kézzel nyugtázta a köszönetet, s eltűnt egy homokdomb mögött. A révész idejében visszakapcsolt, a csónak csak félméternyire tolta ki az orrát a homokos partra, a hajósinas kilökött egy tyúklétrát, s én fölmehettem a Pedro-José nevet viselő járgányra (otthonosan éreztem magam, mert engem is így hívnak, ám a Józsefet nem használom). Közben megjött az egyik német útitárs is, így ketten keltünk át azzal a fuvarral. Az inas egy csörlővel visszahúzta a tyúklétrát, a gépész hátramenetbe kapcsolt, a kis merülésű teknő pedig szépen lecsúszott a homokról, s már fordult is Santona felé. Valami három- vagy négyszáz métert tettünk meg, a túlsó parton már rendes stég várt, és lépcső vezetett föl a partra. A német fickó elindult megkerülni a félsziget karéját, én pedig leültem a parti vendéglő egyik asztalához, egy kávé mellé. Megfigyelhettem, miként működik a rendszer. Az inas a szemközti partot lesi, ha feltűnik egy potenciális utas, máris int a gépésznek, begyújt, mennek és jönnek. Minden külön cicoma nélkül. Az inas tépi a jegyet, gyűjti a pénzt, s tolja-húzza a létrát. Két euró minden személytől, egy kávé ára. Kétszemélyes buli, ha nem is fényesen, de meg lehet élni belőle. 

(Folytatjuk)

Kuszálik Péter