Camino del Norte

(Folytatás november 17-i lapszámunkból)

Utam végállomásához közel, a Güemes nevű helységben szálltam meg, mert a Budapestről beszerzett útikönyvemben csupa jót olvastam erről az albergóról. Aznap csak nyolc kilométernyi bandukolás volt a részem, 11-kor már a szállásra érkeztem. A konyhán pohár vízzel fogadott a kolumbiai bácsi, aki feleségestül él és dolgozik a szálláson. Ágyat választottam, lecuccoltam, kimostam néhány apróságot, kefével megtakarítottam a bakancsom, mert – közel a célhoz – már nem vártak erdei utak, sáros ösvények. 

Hamar felmértem a helyzetet és a birtokot, pedig elég nagy területet foglalt el. A néhai Ernesto Bustio páter alapítása és hagyatéka volt a ház, amely akár száz ember számára is szállást biztosított, nyáron még többet, mert a füves udvaron valami tizenöt sátor állt. A takarítást, a zarándokok fogadását, kiszolgálását és adminisztrálását héttagú csapat látta el. Három állandó alkalmazott plusz négy önkéntes, köztük Ingrid, a német hölgy, akinek ismerősen csengett Siebenbürgen (Erdély német neve), s ősz haja ellenére igen sokat sürgölődött a vendégek – akarom mondani zarándokok – körül. 

Több, különböző időben épült házacska, konyha, közösségi terem, könyvtár, ökumenikus kápolna várta a betérőket. Megszabott ár nincs, adományos persely viszont igen. 

Kettőkor ebédhez hívtak, este vacsorához, másnap reggel pedig szerényebb reggelit (kenyér, vaj, lekvár, tea vagy tej, kávé) kaptunk. Ebédre csicseriborsóból főtt levest és salátát kaptunk („ensalada mixta”: aprított zöld saláta, szeletelt paradicsom, szemes kukorica [konzervből], szeletelt keménytojás, zöld olajbogyó), harmadiknak pedig a kertben termő körtéből egyet-egyet. Az egyik munkatárs fürgén leszedte utánunk a tányérokat, látszott, hogy mindenki tudja és végzi a dolgát. A leveshez kis tálkában pikáns őrleményt adtak, ha jól elemeztem, akkor zellergumó, zöld csöves és csípős pirospaprika meg balzsamecet keveréke lehetett, nagyon jól kiegészítette a „sopa de garbanzos” ízvilágát. 

Este a falu plébánosa a közösségi terembe invitált mindnyájunkat, és Ernesto páter éle-téről mesélt. Ernesto, aki élete során birkapásztor, bányász, hajógépész és sok más egyéb volt, a teológia elvégzése után a Tresviso nevű hegyi településre kapta a kinevezését. A Picos de Europa-hegységben (nevét onnan kapta, hogy a Dél-Amerikából hazatérő középkori hajók matrózai – a keleti látóhatárt fürkészve – a hegység 2600 méternél magasabb csúcsait látták meg először) lévő kicsi faluban birkapásztorok laknak, sajtkészítésből élnek, közéjük csöppent annak idején Ernesto páter. A települést akkoriban csak teherhordó szamarakkal és gyalog lehetett elérni, így a páter alaposan kivette a részét a nehéz fizikai munkából. Később Dél-Amerikába ment, majd Afrikába, ahol gyógyított és nevelt. Az általa használt Land Rover gépkocsi az udvaron áll, üzemképes állapotban. A páter tevékenységét 2009-ben I. Juan Carlos spanyol király az „Al Mérito en el Trabajo” aranyéremmel és díszoklevéllel honorálta. 

Évtizedekre terjedő szolgálata alatt három célközösségre áldozta az idejét és az adományokból, segélyekből gyűjtött összegeket: a fiatalok nevelésére, a harmadik világ szegényeire és a zarándokokra. Egész szellemi hagyatéka, ingó és ingatlan vagyona e nemes célt szolgálja. Ennek köszönhető a güemesi zarándokszállás is, amely egy ajándékba kapott házból fejlődött takaros birtokká. A plébános úr elmagyarázta (spanyol szavait egy alkalmi tolmács fordította angolra, de a javát eredetiben is megértettem), hogy a páter a világ zarándokaira hagyta az épületeket, s nekünk, tulajdonosként, kötelességünk megóvni és fejleszteni e vagyont. Megkért, hogy az ellátásnak és társtulajdonosi kötelességeinknek megfelelő arányban járuljunk hozzá a birtok fenntartásához, tekintve, hogy állami támogatásért sohasem folyamodtak, az intézményt a zarándokok adományaiból tartják fenn. Kérésének megfelelően jártam el, s úgy hiszem, a többiek is. 

Ha már a gasztronómia felé kanyarodtam, akkor elmondom: terveim között szerepelt az is, hogy San Sebastian városában (baszk neve: Donostia) fölkeressek néhány jobb vendéglőt. A városka Baszkföld éke, és igen jó híre van a haspókok között. Ezt a tervemet – a helyszínen – egy későbbi, meg nem határozott időpontra halasztottam, ugyanis még nem vagyok elég gazdag ahhoz, hogy kimondott gasztrotúrákat tegyek. Megelégedtem az olcsóbb helyek kínálatával, ahol 10-15 euróért napi menüt lehet rendelni. A helyi szokás szerint a napi menü étlapján három csoportba sorolt ételek sorakoznak. Pl. primeros (első fogás): ensaladas (saláták), arroces (rizses ételek), pastas (tésztafélék), platos de cuchara (kanalas ételek; a santanderi Cormorán vendéglőben ide sorolták a lencsefőzelék kolbásszal nevű fogást is), verduras (párolt zöldségek). A második fogás (segundos) kínálata: carnes (húsos ételek; ilyenkor mutatkozik meg az itthoni szótárforgatás haszna: cerdo = sertés, pollo = csirke, ternero = növendék), pescados (elvileg csak a halfélék szerepelnek itt, de belopakodhatnak a tenger gyümölcsei is; attól függ, hogy a tintahalat hova soroljuk), otros platos (egyéb „tálak’). Ide sorolták a következő, hosszacska meghatározást: Patata asada con carne de ternera, salsa de tomate, champinones y salsa cheddar = sült krumpli növendékhússal, paradicsomszósszal, gombával és sajtszósszal. Hogy miért használ a kantábriai szakács angol cheddart, azt csak ő tudja, én jól elvagyok a spanyol sajtokkal is. 

A három csoportból kiválaszt az ember egy-egy fogást, s tűrhető időn belül ki is szolgálják. Végül a rizses dolgok közül választottam az elsőt: nagy halom gombás rizotto, a tetején puhára főtt marhalábszár. Másodiknak: Merluza rellena de gulas y gambas. Csacsihal, ezzel-azzal töltve, fokhagymás mártásban. A garnélát felismertem, a többit ismeretlenül ettem meg. Harmadiknak sajttortát választottam (tarta de queso). Eperrel készült, de találkoztam már málnás meg meggyes rokonával is. Ráadásként kis csésze kávé, tejjel. Mivel ez egy drágább hely volt, 18 euró volt az alapár, erre jött a kávé és a szerény borravaló. Összesen húsz. Mindezt azok után, hogy népszámlálást tartottam a pénztárcámban. Idei spanyolországi utam utolsó előtti napja volt, október második vasárnapja. 

A harmadik fogásnak postres a neve (egyaránt jelent utolsót és desszertet). A kisebb vendéglőkben ide sorolják a tejberizset is, s állítom, hogy ebben soha nem csalódtam: mindenütt finomra főzik (merthogy azt is el lehet ám rontani!). Gyakorta ajánlják a flan nevű poharas krémet, tojás, karamell és keményítő a tartalma. Amúgy nem rossz, de egy adag tejberizs többet ér. S ha az ember azt olvassa az étlapon: queso y dulce de membrillo, akkor habozás nélkül azt kérjen. Friss tehénsajt, birsalmalekvárral. Nagyon jól illenek egymáshoz. A lekvár állaga hasonlít az ötvenes-hatvanas évek marmaládéjához, az aromája természetesen finomabb. Nem éri utol a „nagymama birsalmasajtja” című költeményt, de a marmaládénál jobb (a spanyolok is használják e szót, mermelada alakban). – Nálunk elképzelhetetlen, hogy effélét tegyenek föl a menükártyára, de ez nem ok arra, hogy a spanyoloknál járván ne próbáljuk ki ezt is.

Kezdetben én is csak kezdőként mozogtam az ilyen-olyan „etetőkben’, de már az első utamon rájöttem: idegenként ajánlatos tisztában lenni az ételek nevével, nehogy valami furcsa dolgot – a szárazföldi erdélyinek pedig kimondottan ehetetlent – rendeljen az ember. Olcsóbb vendéglőkben nem fáradnak az étlap lefordításával, ezért jó, ha az ember idejében megtanulja a mindennapi élethez szükséges kétszáz spanyol szót. Erdélyi embernek, ki a románt is beszéli, igazán könnyű egy újlatin nyelv alapjait elsajátítani. 

(Folytatjuk)