Camino del Norte

A 2015-ös zarándokutam beszámolójában írtam le a következő mondatot: „Az Úton – nem is percenként, hanem lépésenként – megcsodálhatod a mesébe illő természeti környezetet és elámulhatsz a nyolcszáz kilométeres távon elszórt ezerszáz műemlék épp eléd kerülő példányán”.

Ezzel a mondattal próbáltam válaszolni arra a kérdésre: mivel ragadtatja el a Santiago de Compostela felé ballagó zarándokokat Az Út (spanyolul: El Camino)? Miért húzok bakancsot magam is és veszek zsákot a hátamra, miért gyalogolok tűző napon – vagy zuhogó esőben – Santiago felé? 

A fenti mondat csak töredéke a teljes körű feleletnek, a Hosszú úton című könyvem utolsó három fejezetében, mintegy 60 oldalon próbáltam körülírni azt a sok mindent, ami része lehet a válasznak. Ne firtassuk hát a „miért”-et, maradjunk meg az akkori szövegem másik meghatározásával: a „Caminó a csönd, béke, nyugalom és harmónia útja”, rajta járni az Úr ajándékai közé tartozik. 

Másképp fogalmazva: ha katartikus élményekre vágyódol, csomagolj be a zsákodba, húzzál bakancsot és indulj el a Szent Jakabról nevezett zarándokúton – Santiago felé. 

Augusztusban úgy döntöttem: ismét elindulok a Caminón, ezúttal az északi úton. Spanyolországban talán tíznél is több zarándokút vezet Santiago felé – a megérkezés csak idő és kegyelem kérdése. Három korábbi alkalommal (2009, 2011, 2015) a francia úton (Camino Francés) indultam; gyalogosan csak 2011-ben jutottam el Santiagóig. 2009-ben Leóntól Portomarínig gyalogoltam, onnan busszal utaz-tam tovább, mert begyulladt a jobb lábam nagyujján a köröm, emiatt föladtam a gyaloglást, hogy a súlyosabb komplikációkat elkerüljem. 2015-ben légúti fertőzés miatt kellett abbahagynom a további utat. Az idei utamat eleve rövidebbre terveztem. Úgy gondoltam, hogy San Sebastiantól megyek Santanderig, kisebb napi adagokban, hogy ne legyen megerőltető. Mivel nem Santiagót tűztem ki célként, nem mondhatom, hogy zarándoklaton, csupán „gyaloglaton” vettem részt. Az én koromban már nem szégyen, ha nem 30-35, csupán 15-20 kilométerben mérem a napi teljesítményt. 

Végül 14 nap alatt teljesítettem a két város közötti 250 kilométeres távot, erre még rátettem egy sétálónapot, amikor a Santander utáni első állomásig, Santa Cruz de Bezanáig mentem, nem hátizsákkal, csupán oldalzsákkal. Olyan szép neve van, gondoltam, legyen egy Santa Cruz-os pecsétem is. Ti. a zarándokoknak „útlevelük” is van – credencial del peregrino –, amely az „igazi” útlevéllel egyenértékű a szálláson való regisztráció esetében. A szállások kedvezményeit csak e dokumentum birtokában lehet igénybe venni. Érkezéskor egy pecsétet ütnek a credencialba, a compostelai irodában majd ezzel igazolja a zarándok, hogy mely úton haladt és érkezett meg. 

Olcsóbb panziók, kisebb szállodák 35 euró körül kínálnak egy éjszakai fekvőhelyet, a zarándokoknak fenntartott szállások árai (kevés kivételtől eltekintve) legfennebb 15 euróig terjednek. A magunkfajta kelet-európainak ez sem olcsó, de ezt már a költségvetés tervezésekor tudomásul kell vennie a zarándoklatra induló emberkének. (A zarándokszállás neve spanyolul 

albergue, amit szívesebben mondok albergónak, mert jobban hangzik a magyar fülnek. Könnyű megtanulni, mert közel áll a német Herberge szóhoz, a baszk aterpetxea szó – jelentése ugyanaz – memorálása napokba tellett. A tx-et csé-nek ejtik, tehát kimondva aterpecsea-ként hangzik.) 

Útvonalválasztásomnak több oka volt. A Camino Francés kezdett nagyon zsúfolt lenni, nem ritka, hogy 30-50 zarándok alszik egy-egy szálláson, még az augusztusi csúcsidő lejárta után is. Harminc személy pedig már zarándokból is sok. 

A zsúfoltságot elkerülendő, minden alkalommal szeptember közepe táján indultam, s októberben jöttem haza. Reggel 10 fok körüli hőmérsékleten indulhat az ember, s napközben 25-29 fokig emelkedik a hőmérő higanyszála. Ez a hőmérséklet-különbség egy vékonyabb pulóverrel áthidalható, de én csak az ingem ujját gyűrtem fel vagy le. Általában rövidnadrágban jártam, erős szélben viszont sálat kötöttem a fülemre, a középfülgyulladást megelőzendő. 

A Camino del Norte ösvényein – mivel nehezebb a terep, mint a francia úton – a zarándokoknak kevesebb mint 10%-a indul el, tehát kisebb a zsúfoltság. Nekem való hely, azt kell mondjam. Ui. számomra a zarándoklat magányos gyaloglást jelent, nem nekem találták ki a negyvenszemélyes zarándokbuszokat. 

A magányt alaposan kiélvezhettem, mert hosszú órákat bandukolhattam egyedül. A legelső éjszaka buszozással telt (Madridtól San Sebastianig), ami eléggé összerázott, mert járműveken nem tudok aludni (kivéve az itthoni személyvonatok fülkés kocsijait, ahol el lehet nyúlni négy ember helyén, de az ilyen vagonokat lassan már csak múzeumban mutogatják), a továbbiakban viszont hét éjszaka voltam egyedül, kisebb-nagyobb szobácskákban, s a többi éjjelem is tűrhetően telt, kevés horkolós hálótársat kaptam. 

Alvás szempontjából tehát szerencsém volt, ám az északi út „úri” mivoltának van egy hátrányos oldala is. Az alvási körülmények (talán) jobbak, ám az étkezés sűrűbb gondot jelent. Mivel a francia út zsúfoltabb, jobban megéri a falvak boltosainak, hogy még délután is (a szieszta idején!) nyitva tartsanak a zarándokok kedvéért, ahol az ember fia olcsón be tud vásárolni, és a szállások konyháin rendes kosztot főz magának vagy kis csapatának. A Camino del Norte falvai szétszórtabbak, a városokon kívül kevés az élelmiszerbolt, emiatt a szállások tulajdonosai szolgálnak főtt étellel, a saját áraikon. Másképp szólva: kevés a főzési lehetőség; esetleg egy mikrohullámú sütő van, vagy vízforraló, amelynek segítségével teát készíthetsz. Erősen hiányoltam a Galíciában általánosan meglévő konyhákat, ahol levest, tojást, főzeléket vagy egyéb zarándoktápot lehet főzni. A zarándok nem bosszankodik és nem reklamál, hanem alkalmazkodik a körülményekhez – marad tehát a kenyér és a halkonzerv. A szállásokon kapható fogásokkal csupán annyi a gond, hogy a mi zsebünknek kissé drágák. Meg lehet úszni az ottani vacsorákkal járó költségeket, ha az ember az útjába kerülő üzletekben rendesen felpakol, de a két-három kilós ételcsomag bizony erősen megterheli a tízkilós hátizsákot, így aztán a költségesebb vacsora marad a megoldás. A spórlósabb zarándok azzal vigasztalhatja magát: a spanyolországi konyhának jó híre van. Az albergók nem az ötcsillagos éttermek minőségét nyújtják, de igyekeznek valamelyes választékot is biztosítani. 

San Miguel de Meruelo szállásán 14-en aludtunk, ebből csak hárman kértünk vacsorát. Hat órakor Arantxa megkérdezte, hogy a hat lehetséges fogásból melyik kettőt választjuk. Mindhárman ugyanazt rendeltük: fokhagymaleves, paella csirkével (zöldséges rizs, hússal). A vacsora árába egy üveg bort is beszámolt a gazda, meg kenyeret, bőven. A borból én nem ittam a májbajom miatt, a társaim pedig nem tiltakoztak amiatt, hogy harmadpalacknyi helyett fél jutott nekik. A paellában „robbantott” csirke volt, sok csontszilánkkal, vélhetőleg azért, hogy ne habzsolj, hanem megfontoltan vedd magadhoz az ételt. Egy angol meg egy francia bácsi volt a társam (a többiek hideget ettek, csomagból, vagy böjtöltek), a csevegés angolul folyt, mert – csodák csodája – a francia jól beszélt angolul. 

(Folytatjuk)

Kuszálik Péter