Hétköznapi történet
Ingrid számára már kislánykorában különleges jelentőséggel bírtak a falak. Nem a virágmintás, piros paraván, amit a nagyanyja reggelente mosakodáshoz, öltözködéshez állított fel közös otthonuk konyhájában, és nem is a külsőségeihez egyre kevésbé ragaszkodó ház piszkosfehér ábrázata, amit egyedül a kora őszi napsütés tudott némiképp megszépíteni. Sokkal inkább azok a szabad szemmel láthatatlan, égig érő falak játszottak fontos szerepet élete első tíz évében, amelyeket a szülei jelenlétében mindig ösztönösen emelt maga köré.
– Nálunk anyuka volt a kapitány – idézte fel gyermekkora alapmozzanatát a negyvenes éveiben járó, szép arcú nő. – Mivel a nagymamám szoba-konyhás lakását anyám szűknek érezte egy négytagú család számára, édesapámmal sokáig albérletben laktak. Én mamámnál maradhattam, egészen addig, amíg a szüleimnek lehetőségük nem lett saját lakás vásárlására. Szerencsémre erre hosszú éveket kellett várni. Anyukának mindig óriási elvárásai voltak velem szemben – azt is ő követelte, hogy így nevezzem, bár én legszívesebben a keresztnevén szólítottam volna –, és mivel a hozzám fűzött elképzeléseit rendre meghiúsítottam – sem tanulás, sem viselkedés szempontjából nem talált elfogadhatónak –, a legritkább esetben sem bánt kesztyűs kézzel velem. Heti rendszerességgel kaptam pofont, nyaklevest, tenyerest, egyszer a mosógép csövével húzott rám. Apám mindig néma szemlélőként vett részt az eseményekben. Láttam rajta, hogy nem ért egyet a felesége nevelési módszereivel, mégsem lépett közbe egyszer sem. Aput őszintén szerettem, és a tehetetlensége, amit sokáig nem értettem, jobban fájt minden ütésnél. Így, felnőtt fejjel már árnyaltabban tudok visszatekinteni ezekre a jelenetekre. Azt hiszem, apám tartott attól, hogy a védelmemre kelve még jobban rám haragítja anyukát, ezért vállalta a semleges fél szerepét. Arra, hogy az anyai agresszió mögött egy zátonyra futott házasság keserűsége rejlik, szintén csak jóval később jöttem rá, évekkel a szüleim válása után. Gyermekként, persze, nem láttam az ok-okozati összefüggéseket, és nem is éreztem semmi mást, csak a csillapíthatatlan vágyat, hogy elrejtőzzem anyám elől.
Nemegyszer, amikor tudtam, hogy jönnie kell, bebújtam mamám kamrájába, a dzsemesüvegek közé. De, persze, a felnőttek mindig rám találtak, és a reménytelen „bújócskának” menetrendszerűen sírás lett a vége. Miután beláttam, hogy ezzel csak rontok a helyzetemen, más menekülési módot találtam: a saját fantáziámat. Anyuka közelében vastag betonfalat képzeltem magam köré, és annyira beleéltem magam ebbe a fiktív állapotba, hogy a testi, lelki bántások tényleg csak foszlányokban jutottak el hozzám.
– Nem vált nehezebbé a helyzet, amikor a szüleidhez költöztél? – szóltam közbe.
– Ez az időszak éppen a kamaszkorom kezdetére esett, amikor, a kortársaimhoz hasonlóan, én is egyre kritikusabban, lázadóbban szemléltem a világot. Anyukáék házassága akkor már jó ideje csődöt mondott, és ezt a legprofibb színjátékkal sem lehetett sokáig leplezni. Valószínűleg ez ébresztett rá arra, hogy anyám hatalma is véges, mi több, a fájdalom őt is egészen jelentéktelenné tudja összezsugorítani. Apu távozása után egészen magába roskadt. Akkor már jó ideje nem féltem tőle, igaz, nem is próbált bántani. Annyira lefoglalta a saját lelki válsága, hogy az én jelenlétemről szinte tudomást sem vett. Olyan lettem neki, mint egy bútordarab vagy inkább mint egy üres fal, aminek semmi más szerepe nincs, mint hogy a saját korlátaira emlékeztesse az előtte állót. De persze a kiszolgáltatott szerepe után a mellőzött státusz sem tett túl jót az önbecsülésemnek. Kétségbeesetten kerestem a helyem a világban, és rövid időn belül, alig 15 évesen, úgy éreztem, hogy meg is találtam. Mégpedig egy osztálytársnőm édesapja mellett. Délutánonként tanulni jártam ahhoz a lányhoz, de az elvált, sármos férfi, aki a látogatásaim alatt mindig üdítővel és sós keksszel kopogott be a lánya szobájába, hamar elterelte a figyelmem a matematikáról és a fizikáról. Egyértelmű volt, hogy én is érdeklem, és egyszer, amikor az osztálytársnőmnél aludtam, ezt értésemre is adta. Az volt az egyetlen közös éjszakánk. Ő volt az első férfi az életemben, és én még félig-meddig gyermeki szenvedéllyel kapaszkodtam bele, de hamar kiderült, hogy az érzelmeim egyoldalúak. A csalódás után sokkal erősebb védelmi rendszert építettem magam köré, mint egykor, anyám ütlegelései idején. Jó pár évig sikerült is elbújnom magam elől, de aztán összefutottam egy gyerekkori játszótársammal, aki régen mamám szomszédjában lakott. Ő átlátott a magam köré épített falakon.
– Szerencsére vagy sajnos? – szólaltam meg újra a hirtelen körénk telepedő csendben.
– Nem tudom. Kellemes, gondtalan éveket töltöttünk el együtt, de igazán sohasem tudtam elengedni magam ebben a kapcsolatban. Sok évbe telt, amíg rájöttem, hogy számomra nem volt ez több, mint újabb búvóhely a világ elől.
– Kiléptél ebből a helyzetből?
– Nem volt erőm hozzá. A közös lakásunk mellett sok más is visszatartott, leginkább talán a hála. Az érzelmeimet, pontosabban azok hiányát azonban nem titkolhattam a végtelenségig. Az évek során megtanultunk úgy élni egymás mellett a párommal, hogy ne sértsük egymás belső világát, a lélek érzékeny köreit. Ennél többet nem is kívánhatok magunknak. Igaz, most, a karantén idején nehezebb megőrizni ezt a csendes harmóniát, mégis, valahogy mindennap sikerül. Valószínűleg azért, mert elfogadjuk és tiszteletben tartjuk a másikban lévő idegenséget, és ez a kölcsönös tisztelet akkora védelmet nyújt számomra, hogy az már maga a szeretet.
