2021. szeptember 22., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Erdélyt már évszázadokkal ezelőtt Tündérországnak mondták eleink, de nem a mesék csodálatos világára gondoltak, hanem az erdélyi táj változékonyságára, hogy hol fényben fürdik, hol meg ködbe burkolózik. Éppen ilyen az erdélyi történelem, sőt, az erdélyi irodalom is. Napsütötte sziklák, sötét szurdokok, veszélyes meredélyek és pihentető lankák váltogatják egymást. Állandóan készen kell lenni, nehogy meglepetés érjen minket. Errefelé minden csak felkészülés a jóra vagy a rosszra, és még a mű is csak magyarázata az életnek, az élet pedig a műnek. Gálfalvi Zsolt halálát siratva, mondhatnám, hogy elmúlt az élete, de megmaradt nekünk a műve, és ez így igaz, ám akárcsak elődeinél, Kós Károlynál, Bánffy Miklósnál, nála és nemzedéktársainál, Domokos Gézánál, Sütő Andrásnál, Kányádi Sándornál külön-külön is fontosak ugyan a művek, de élet és mű együtt igazán példa a következő generációknak. Hogy odafigyeltünk-e erre a példára? Sajnos, nem eléggé. Túl hamar elhittük 1989 után, hogy nincsen már szükségünk azoknak a véleményére, akik egy másik rendszerben próbálták életben tartani a magyar kultúrát, sokszor kompromisszumok árán is. Túlságosan korán engedtük visszavonulni őket, pedig az előttünk járók tapasztalata segíthetne ma is, hogy a történelem ne ismétlődjék meg. 

Gálfalvi Zsolt nemzedéke fiatalon találkozott az eséllyel is, a veszéllyel is. Az eséllyel, hogy a huszadik század első felének szörnyűségei után végre érvényesülni fog a társadalmi egyenlőség és igazságosság elve. Hittek ebben, és próbáltak tenni érte. De néhány év alatt megtapasztalhatták, hogy az esély mulandó, a veszély pedig állandó. Mert az ígért egyenlőségből társadalmi és nemzeti elnyomás lett, az igazságosságból hazugság. Voltak, akik megalkudtak, és kiszolgálták a rendszert, mások viszont nem. Lassan-lassan ismét kezdjük észrevenni, milyen fontos azoknak az életpéldája, akik a mostaninál sokszorosan nehezebb körülmények között sem adták fel elveiket. Gálfalvi Zsolt közéjük tartozott. Nemcsak esztétikai, hanem erkölcsi ítéletére is támaszkodni lehetett bármikor.

Ha egyetlen szóval kellene kifejeznem, hogy mi jellemezte leginkább őt, azt mondanám, hogy éppen a készenlét. Ami erdélyi sajátosság is általában, ahogy az imént említettem, de neki személy szerint is legbensőbb képessége volt. Készenlét a szó minden értelmében. Mindenre figyelt, mindent tudott, mindenről tájékozódott. Ha kérdeztem valamiről, nem mondta azt, hogy fogalma sincs róla. Nem kerülte meg a választ. Nem tárta szét a kezét tanácstalanul. Készen állt minden pillanatban. Még tartásában, járásában, eleganciájában is. Szinte mindig csak öltönyben és nyakkendőben láthattam Gálfalvi Zsoltot, kivéve a nyári kánikulákat, de akkor is csak legfeljebb rövid ujjú világoskék ingben. Pedig sokszor találkoztunk otthon is, nála vagy nálam, Bukarestben és Marosvásárhelyen. Készenlétben volt mindig. Mint az erdélyi magyarok örökös nagykövete. Nem engedte el magát akkor sem, ha beszélt, akkor sem, ha írt. Soha egyetlen elharapott szó, soha egy félbemaradt válasz, soha egy rosszul megfogalmazott mondat. Amit kimondott, amit leírt, amit kiadott a kezéből, az készen volt, vállalható Isten és ember előtt. Ilyen volt irodalom- és színikritikusként vagy esszéíróként, de kultúrpolitikusként is. Készen állt, és vállalta a legnehezebb feladatot is, ha ezzel hozzájárulhatott a magyar kultúra fennmaradásához. Akár a Marosvásárhelyi Állami Magyar Színház igazgatásáról volt szó, akár A Hét főszerkesztéséről. De ha kellett, megkereste a feladatot ő maga, amikor például megalakította a Romániai Magyar Írók PEN Clubját. Elsőrangú diplomatája volt az erdélyi magyar irodalmi életnek. Nem tudhatjuk, mekkora energiájába, mennyi gyötrődésébe került ezeket a feladatokat ellátni, mert a külvilág, még a barátai is csak annyit láthattak ebből, hogy amit vállalt, teljesíti mindig. Javasoltuk a parlamentben annak idején a Román Televízió vezetőtanácsának tagságára, meg is szavazták, aztán kiderült, hogy patthelyzet állt elő, hosszú ideig nem sikerült elnököt választani, és korelnökként Gálfalvi Zsoltnak kellett vezetnie a közszolgálati televíziót. Váratlan feladat volt, de ő készen állt erre. Román kollégáink szerint is jobban vezette azt a hatalmas intézményt, mint bárki azelőtt. Mint minden igazán nagy formátumú erdélyi magyar értelmiségi, legalább olyan fontosnak tartotta egy intézmény működtetését, mint egy könyv megírását. Igen, a könyvei mellett ezeket az így vagy úgy szintén maradandó alkotásokat is fel kell sorolni, beleértve a Román Televízió Marosvásárhelyi Stúdiójának beindítását, magyar és román szerkesztőséggel. Hiába volt rá politikai egyezség, ez sem jött volna nélküle létre.

A bátorságról is kell ejtenem néhány szót, hiszen a következő generációk arról sem nagyon akarnak tudni, hogy mit jelentett ez 1989 előtt. Amikor 1982-ben Ion Lăncrănjan magyarellenes szennyirata megjelent, a számos magyar író által aláírt tiltakozásunkat el kellett valakinek juttatnia Bukarestbe, a pártfőtitkár kabinetjébe; Gálfalvi Zsolt vállalta ezt, és meg is oldotta. 

Ilyen értelmiségieket kívánnék magunknak továbbra is. Akik nem bújnak el, ha baj van, és nem magyarázgatják, hogy miért nem lehet tenni semmit. Gálfalvi Zsolt tudta, nincs olyan, hogy nem lehet tenni semmit. Mindig lehet tenni valamit. Igen, ő készen állt a feladatra az utolsó pillanatig. Időről időre megkeresett, elmondta, hogyan látja a helyzetet, és mindig az volt a végső konklúziója, hogy meg kell szólalni, változtatni kell, nem szabad tétlenül ülni. Ilyenek voltak mind, Sütő is, Domokos is, Kányádi is, Gálfalvi is.

Hiányozni fogsz mindannyiunknak, Zsolt. A tudásod, az ízlésed, az ítéleted, a feladatmegoldó képességed, az empátiád. Nekem meg külön hiányozni fognak hosszú beszélgetéseink. Meg az a néhány közös utazás. Barcelonában a Nemzetközi PEN Club a nyelvi jogokról szervezett konferenciát, és végigjártuk ketten a katalán fővárost. Kiderült, milyen sokat tudsz a katalánokról is. Megmutattad azt is, hogy estefelé egy téren összegyűlnek a katalánok, és eltáncolják hagyományos körtáncukat, amelyet Franco idején betiltottak. Néztük a néma táncot, csak a cipők surrogása hallatszott, mert zene és énekszó nélkül táncoltak, éppen úgy, ahogy egykor a kolozsvári telefonpalota mellett a széki lányok, és az jutott eszembe, hogy van egy belső hallás. Nincs zene, mégis érzik a ritmust a táncosok és a nézők. És van egy belső látás is, biztos vagyok benne, ha nem lenne tánc, csak az üres tér, a katalánok talán akkor is látnák a táncot. Neked, Zsolt, sokszor kellett hallani és látni azt, ami nincs. A reménytelenségben a reményt. És te hallottad, láttad ezt. Lehet, csak azt nem érezted igazán az utóbbi időben, hogy mi is hallunk, látunk téged, hiszen továbbra is készen álltál a feladatra, és hiába vártál rá. Tudnod kell, kedves barátom, kedves Zsolt, hogy üres talán a tér, ahol hajdanában figyeltük ketten a katalánok táncát, üresen maradt itthon is a helyed, de mi hallani és látni fogunk téged mégis, mert írástudói felelősséged példája megmarad. Még néhány hónappal ezelőtt is, amikor már ágyban fekvő betegként, ki-kihagyó emlékezettel felhívtál, miután megkérdezted, hogy vagyunk, csak azon aggodalmaskodtál, tudjuk-e, hol találunk meg, ha szükség lesz rád. Megtalálunk, Zsolt, ki-ki egyenként is, de van egy kollektív transzilván emlékezet, és abban is ott leszel. Valamit viszont mindenképpen tudnod kell neked is ott, ahol most vagy: a feladatot teljesítetted. Köszönjük ezt neked. Nyugodj békében!

*Elhangzott 2021. július 30-án a marosvásárhelyi református temetőben, Gálfalvi Zsolt temetésén