Brit alagút, graffitival bélelve

London csupa falfestmény, falfirka. Persze van túlzás a kijelentésben, a hatalmas világváros még nagyon sok más meghatározó jelenséggel kapcsolatba hozható. És ugyanúgy érvényes jellemzőként kellene elfogadni valamennyit, de ha valaki azt emeli ki, mint én az első mondatban, biztos nem mondható rá, hogy téved. Igen, az utcaművészet, a street art nagyon erőteljes a brit fővárosban, ez akkor is igaz, ha csak a graffitikre hivatkozunk. Lépten-nyomon látványos falfestmények vonzzák magukra a tekintetet. Házfalakon, tűzfalakon, kerítéseken, hídlábakon, aluljárókban szöknek a szemünkbe és hökkentenek meg az élénk színekben pompázó vagy feketén-fehéren ellenpontozó különös rajzolatok, feliratok, folthalmazok meg minden egyéb, amit az indulat, a lázadás szelleme és a határtalan fantázia útjára bocsát. Sokfelé tiltott helyen jelennek meg, tiltakozásként nyilván a hatalom és minden más tényező ellen, amivel a falfestő rajzolók nem értenek egyet, többnyire olyan felületeken, amelyeket nem ilyesmire szántak a tulajdonosaik, de lerobbant, elhagyott épületeken, düledező falakon is, amelyek ekképpen felértékelődnek. A graffitisek között ugyanis nagyon tehetséges művészek is vannak, munkáikra, kéznyomukra sokan kíváncsiak, és az ismeretlenek között is számos olyan akad, akiknek a produktumaira érdemes odafigyelni. A hivatalosságok azonban sok graffitit lefestetnek, eltávolítanak. 

A műfajban kétségtelenül Banksy a király, ő a legismertebb, nemzetközileg is kivételes hatású, és a legkeresettebb, annak ellenére, hogy kilétét több évtizedes jelenléte dacára sem sikerült kideríteni. Csak találgatják az identitását. Annyit tudni róla, hogy pályáját szabadúszó graffitiművészként kezdte 1992–1994-ben mint a Bristol’s DryBreadZ Crew (DBZ) egyik tagja. Helyi művészek inspirálták, és a munkája része volt a nagyobb bristoli underground szcénának. Aztán egyre többet hallatott magáról Londonban, majd szerte a világon. A kezdetektől stencilt is használt munkáihoz, majd 2000-től fordult teljesen a stencilezési technikához, miután felfedezte, mennyivel kevesebb időbe kerül befejezni egy darabot. Azt állítja, akkor váltott a stenciles technikára, mikor a rendőrség elől bujkált egy vasúti szerelvény alatt, és felfedezte annak stenciles sorozatszámát. Ekkortól vált döntővé védjegyszerű stílusa, és sajátos „márkává” vizuális jegyei, amelyeket világszerte felismernek. Művei komoly pénzekért kelnek el az aukciósházak árverésein. Amennyiben nem jutnak a graffitiket vadászó megsemmisítő csapatok áldozataivá. Banksy feltűnő és humoros stenciljeit néha szlogenekkel is kombinálja. Az üzenete általában háborúellenes, antikapitalista, intézményellenes. A képeken gyakran láthatók patkányok, majmok, rendőrök, katonák, gyermekek, idősebb személyek. A turisták egy része londoni látogatásai során Banksy-graffitikre is vadászik. Ebben a szervezett graffitis körutak is segítségükre vannak. Falfirkákban, festményekben talán Kelet-London a leggazdagabb.

Húsvétkor, amikor a Temze déli partjain kószáltunk, a Leake Streeten bemerészkedtünk a The Graffiti Tunnelbe. Nincs messze az óriáskeréktől, a London Eye-tól. A tömeg ott tolakszik reggeltől estig. Kevesebb kíváncsiskodót izgat, hogy a közelben található a metropolisz legnagyobb forgalmú vasútállomása, a Waterloo pályaudvar alatt húzódó aluljáró, a graffitik valóságos élő múzeuma, bemutatkozó tere. Pedig rendkívül érdekes, amit ez a 300 méter hosszú, tágas alagút kínál, hangulatilag is megfogja az embert. Hivatalosan engedélyezett graffitihelyszín. Éppen tízéves, Banksy kezdeményezésére született 2008. május 3. és 6. között, amikor a művész 29, szintén szenvedélyesen megszállott társa részvételével megrendezte a The Cans Festivalt. Akkor kezdték képekkel teletölteni a hatalmas falfelületeket. A városgazdák hamar rájöttek, idegenforgalmi látványosságként is érdemes meghagyni ezt, és a graffiti alkotó híveit is ide lehet kötni valamennyire. Természetesen csak ideig-óráig, hiszen a falak hamar beteltek. Már rég nincs az aluljáróban egy tenyérnyi szabad felület. A plafon, a lépcsők, a karfák minden kis porcikája jelekkel, festékkel telített. Aki ide jön, mindig új kiállításra talál, hiszen az alagút a nap 24 órájában nyitott, akárkit befogad. A falfestők mindegyre váltogatják egymást, gyakori, hogy más képekre ráfestik a magukét. Banksy-képet, stencileket hiába kerestünk, már nem láthatók sehol. Nélkülük is izgalmas az anyag. Szokásos rutinmunkák, uniformizált falfirkák is feltűnnek itt-ott, de a nagy tarkaságban sok az egyedi megfogalmazást, társadalombírálatot, humort, szín- és formahasználatot felvonultató karakteres graffiti is. 

Az égők, világítótestek körül erős fény, onnan távolabb sejtelmes félhomály uralja a Tunnelt. A távolabbi alakok elmosódnak, néhol a bámészkodó beleborzong a kísérteties légkörbe, bizonytalanság lesz úrrá rajta, amit csak fokoz, hogy csoportos bolyongás, fel-felerősödő visszhangok teszik még álomszerűbbé a szürreális atmoszférát. Zombikra is számíthatunk? Lesnek ránk valakik valahonnan? Furcsa, adrenalintermelő izgalmi állapot lesz úrrá az emberen. A fotózgatás, filmezés, a happeningekre készülők realitása azonban visszarángat a jelenvalóságba, az éppen munkálkodó, új képeket festők biztos vonalvezetése, festékszóró ügyessége tudatosítja, miért is járunk itt. És azt is, hogy ha sorsunk még valaha ide vezet Londonba, ezt a helyet feltétlenül ismét felkeressük.