Bosszúságok a koncerten
Szerencsés voltam a minapi jegyvásárláskor: az első sorba kaptam jegyet. Még sosem ültem ennyire közel a zenekarhoz.
Szerencsés voltam a minapi jegyvásárláskor: az első sorba kaptam jegyet. Még sosem ültem ennyire közel a zenekarhoz. Reméltem, egyedi élményben lesz részem. Mindeddig ültem a nézőtér közepén, páholyokban, a karzaton, sőt a kakasüllőnek keresztelt legfelső szinten is megfordultam néhányszor.
Rajongó zenehallgatóként állandóan költözködnöm kellett, mert néha megesett, hogy a körülöttem ülők nem hangversenyteremhez szokott vérmérsékletét kellett elviselnem. Mintha az ördög igyekezne borsot törni az orrom alá, úgy irritált minden nyikkanás, suttogás, susogás és bármiféle hang, amelyet nem a zenekar produkált.
De végre sikerült a legelső sorba jutnom. Azt reméltem, hogy itt mentesülök mindenféle zavaró körülménytől. De tévedtem. És újra azt éreztem, hogy az ördög kihasznál néhány szerencsétlent, hogy minden előadáson felbosszantson, és kevésbé tudjak a zenére figyelni.
Mellettem egy igencsak igényesen öltözött fiatal hölgy ült. Megörvendtem a társaságának, de hamarosan nézőpontot kellett változtatnom: az első tíz perc után nem volt olyan perc, hogy elő ne vette volna a telefonját, és ne bámulta volna önmagát a képernyőn. Az első két-három alkalommal még elnéztem neki, arra gondolván, hogy valószínűleg sietett eljutni a hangversenyre, és nem volt ideje az utolsó hajszálak eligazítására. De amikor már betegesen sokszor gyakorolta ezt a rendkívüli önismereti gyakorlatot, éreztem, hogy mindjárt elveszem a játékát. Főleg akkor lettem végképp türelmetlen, amikor észrevettem, hogy a mögötte ülő hölgy frizuráját tanulmányozza a technika segítségével.
Aztán, hogy még nagyobb legyen a bosszúságom, valaki a hátam mögötti sorokban elkezdett megfázni. Azért gondoltam erre, mert az első félórában semmit nem vettem észre, de később már két-három percenként egy sercegő reccsenés szólt bele a fuvola szelíd álmodozásába. Sőt, hogy bosszúságom csúcsosodjon, még variálta is a papírzsebkendő tasakjának kibontását: szép lassan tépte a ragasztós zárat, hogy hosszabb ideig tartson az ördög élvezete…
Nem sokkal később egy másik zenerajongónak megszólalt a vércukormérője, jelezve, hogy ő sem bírja már ezt a modern zenehallgatási stílust.
Közben a kedves hölgy hosszú üzenetet kezdett gépelni mindentudó telefonján, s eközben a szépen festett, de annál hosszabb körmöcskéje úgy kattogott a készülék képernyőjén, mintha egy kutya lejtene izgatott táncot a betonon.
E zavaró tényezők mellé már csak az hiányzott, hogy egy előző padtársam kedves koncerttermi szokását halljam újra. Ő ugyanis a zene taktusára szokta pattogtatni a körmeit, mintha saját tetveivel vívna élethalálharcot.
És hogy a bosszúságom a csúcspontra hágjon, még eszembe jutott, amikor a hátam mögött ülő fiatalember nagyokat nyújtózódva, térdével rendszeresen hintáztatott engem és az egész padsort. Kínomban azt kívántam neki, hogy az előtte levő széket legközelebb egyik kedves ismerősöm foglalja el, aki termeténél fogva nem egykönnyen mozgatható…
Szóval azért írtam le mindezeket, hogy aki elolvassa e sorokat, okuljon belőle, és mutasson példát a gyakorlatlan hallgatóknak, akik, bár azért vettek jegyet, hogy hallgathassanak, mégsem élnek e jogukkal.
Szilágyi Mihály
