A bőrömön tapasztaltam...
– Kérem, foglaljanak nyugodtan helyet, szólítani fogjuk! – és udvariasan elvette papírjaimat déli 1 óra tájban a marosvásárhelyi SMURD betegfogadó ablakánál szolgálatot teljesítő asszisztensnő.
– Kérem, foglaljanak nyugodtan helyet, szólítani fogjuk! – és udvariasan elvette papírjaimat déli 1 óra tájban a marosvásárhelyi SMURD betegfogadó ablakánál szolgálatot teljesítő asszisztensnő.
Körülnéztünk a férjemmel a bejárattól a sárga zónáig terjedő, emberekkel tele folyosón. Kit kérjek meg, hogy adja át helyét, hisz itt mindenki beteg és mindenki sorára várakozik.
A váróterem egy eldugott zugában aztán csak kaptunk egy üres széket, habár nem is tudtuk, egy magánklinika szakorvosa által egy órával azelőtt a jobb lábamban mélyvénás trombózissal diagnosztizálva mi lett volna helyesebb, állni vagy ülni? Talán feküdni...
Akkori helyzetemben azonban örültem a széknek, és beállítottam magam egy kis várakozásra. Úgy maximum fél órára... Aztán kétórás várakozás után, délután 3 óra körül erőt vettem magamon, és bátorkodtam az akkor már délutáni műszakos fiútól érdeklődni a kilátások felől.
Megnyugtatott, szintén nagyon udvariasan, hogy várjak csak türelemmel. Tényleg, kb. negyedóra múlva jött egy nő, aki már karonfogva vezetett a sárga terembe. Sajnálatunkra, ott egymás hegyén–hátán ültek, álltak, feküdtek az emberek. A helyzet magaslatán állva, a nő a pultokkal bekerített/elbarikádozott sárga körből kihozott nekem egy széket, de alig ültem le, a szolgálatos fiatal szőke doktornő azon nyomban fel is állított, és visszatessékelt a váróterembe. Mit tehettem volna, egy kissé szégyenkezve elfoglaltam újból az előbbi várótermi helyemet. Na de most már tényleg keveset vártam, alig tíz perc múlva hordággyal jöttek utánam, és begurítottak egy megüresedett helyre.
A rutinvizsgálatok elvégzése után, délután 5 órára a labor eredményei is megjöttek, és már készen álltam, hogy elszállítsanak az alig két buszmegállónyira levő klinikai kórházba, ahonnan visszaigazolták, hogy fogadni tudnak engem.
Újból kezdődhetett a várakozás, habár most már, a végcélt tudva, egy kissé nyugodtabban.
Közben elábrándoztam, milyen jó dolga is van itt ennek a fiatal doktornőnek: betegeket vizsgál, egyiket a másik után, meghallgatja fél füllel a panaszaikat, szakorvost kér egy-egy nehezebb esethez, utasítja és rendreutasítja a nem mindig a helyzet magaslatán álló személyzetet, hozzátartozókat, magyaráz orvosi tüneteket és megállapításokat a körülötte ásítozó egyetemistáknak, könyörög telefonon egy-egy kórházi ágyért, udvarol a mentősöknek, papírokat tölt ki és ír alá, mindezt ha lehet, ugyanabban az időben, akkor, azonnal.
Kezdtem fázni, úgyhogy szép lassan visszaöltöztem ruháimba, ott a hordágy tetején, még a csizmát is visszahúztam a lábamra, abban reménykedve, hogy kibírom, míg a kórházba érek. Na de este 7 óra körül már nem bírtam tovább és kértem, hogy a vécére mehessek.
– Szó sem lehet róla! – volt a kategorikus válasz. – Hogy képzeli, trombózissal a lábában járkálni?! Majd hozunk kacsát!
– Érdekes, alig pár órával azelőtt akár rohangálhattam is volna a folyosón, habár a szakorvos papírjai már akkor a kezükben voltak... – bátorkodtam gondolatban elrebegni ténymegállapításomat.
Egy kis tanácstalanság után, meg kérlelésemre is hallgatva, merthogy a kacsázás is jár annyi láb- meg testmozgatással, mintha rendesen a vécére mennék, eltoltak a hordággyal a bejáratig, ott szépen leszálltam és ...
Mehettünk máris vissza!
Akkorra már a doktornő is kezdte a cuccait összeszedni, átadott többek között engem is a helyébe lépő fekete hajú orvosnak, még egy sajnálom pillantást vetett felém (talán csak én véltem felfedezni), és ment is, mert hát este 8 órakor lejárt a műszak. Menekült a pokolból...
A fiatal orvos kezdte ott, ahol kolléganője abbahagyta. Még rám is jutott ideje, egypárszor a mentősökre is rákérdezett, nincs-e valahol üres járatuk? Felém meg mentegetőzött, sajnos először a kinti eseteket kell megoldaniuk a mentősöknek, csak azután következek én. – De hát a kintről jövőket hová fektetik, ha tőlem nem szabadítják már meg azt a hordágyat? – kérdeztem én. A kérdéssel maradtam...
A férjem is közben megvacsorázott a váróteremben a számomra tartogatott kifliből. Ezt ő mondta, mikor bekukkintott hozzám, lopva, a sárga terembe.
Este 10 óra körül Sármás vidékéről hoztak egy beteget, orvosomnak felcsillant a szeme. Sajnos hiába, mert a sármási betegkísérő nem állt kötélnek, hogy engem elszállítson. Erre az én orvosom is megvárattatta egypár percet, ment a sármási betegkísérő mindenhová orvosom után a papírokkal, de az nem állt szóba vele. Köszönetképpen meg szolidaritásból. Úgy kellett neki, gondoltam magamban kárörvendőn.
Na de egyszer csak rám köszöntött a szerencse. Megérkezett az én mentőm is. Csomagjaimat a sofőr, amíg a kint várakozó autóhoz értünk, a lábaimra pakolta, biztonságképpen.
Aztán este fél 12-kor ott is voltunk a kórház betegelosztó termében, ahonnan már, összehasonlításképpen az eddig eltöltött idővel, igazán csak alig pár perc múlva a kórházi ágyamon fekhettem. Fekhettem...
Fogarasiné Bereczki Irma
