Boldog újjászületés
A húsvét a kereszténység központi ünnepe, az első, amelyet az egyház megült. A többi ünnep mind ekörül fejlődött ki.
A húsvét a remény ünnepe. Jézus feltámadása óta SEMMI nincs bennünk, amit ne lehetne megváltani, és SEMMI olyan sírgödör, amelyből ne lehetne feltámadni az új életre. NINCS olyan kudarc, amely ne vezethetne újrakezdéshez, és NINCS sötétség, amely után ne jöhetne fény, hiszen nem a csontvázé az utolsó szó, hanem egy olyan életé, melynek nincs vége. Azért is ünnepeljük a húsvétot, hogy MOST felálljunk félelmünk, önsajnálatunk, siránkozásunk és kételkedésünk gödréből. Azt ünnepeljük, hogy Isten angyala elgördíti a követ, amely utunkba áll, Isten széttöri a bilincseket, és feltámaszt minket tágas és szabad isteni életre.
Így húsvét ünnepe egyszersmind a SZABADSÁG ünnepe, amely megszabadít minket a bennünket fogva tartó bilincsektől, félelmeink és elkeseredettségünk kötelékeiből.
A középkorban kétféleképpen fejezték ezt ki. A húsvéti táncban a papok labdát dobtak egymásnak. A labda azt jelképezi, hogy Isten mindent, ami még töredékes bennünk, kerek egésszé, teljessé tesz. De gyönyörű és egyben felszabadító játék lehetett! A másik kifejezési forma az ún. „húsvéti nevetés”.
Itt jegyezném meg, hogy a húsvéti nevetés Európa-szerte általános szokás volt, főleg a szerzetestemplomokban. A lelkipásztor a szószéken vicceket mesélt. Nem moralizáltak, hanem felszabadultan örültek annak, hogy az élet erősebb a halálnál. A vicceken való nevetés a szabadságot, a halál kinevetését jelentette. Ma már nem hisszük, hogy a nevetésnek mágikus ereje volna, ám a teremtő Istennel való mély kapcsolat együtt jár a derűvel. S ahogyan James Martin jezsuita szerzetes fogalmazott: „aki mindig halálosan komoly, annak az állapota valószínűleg komolyan halálos”.
Jézus feltámadása történetének érdekes feldolgozását kísérhetjük végig Kevin Reynolds Risen (Feltámadott, 2016) című filmjében. A Krisztus halálától induló események főszereplői azok a tanúk, akik negyven nap alatt akár többször is találkoztak a feltámadott Krisztussal. Clavius, a hitetlen római százados, a kiváló tribunus kapja meg a kényes, egyben sorsdöntő feladatot Pilátustól: keresse meg Jézus holttestét, hiszen az eltűnt, aminek igazsága rettenetes politikai botránnyá fajulhat egy új vallás kialakulása mentén. Az érdekes szálakon induló kutatási történet újra meg újra egy-egy tanítványban, Jézust követő asszonyban, szem- vagy fültanúban akad el. Ők Jézus legközelebbi barátai. Ekkorra már apostolok (és bátorkodom leírni), apostol asszonyok. A filmben sorra feltűnő, a feltámadott Jézussal találkozó, őt megérintő vagy meg sem érintő követőkben egy közös van. Amikor kihallgatják őket, amikor egymással beszélgetnek, vagy csak élik mindennapjaikat, mindannyian nevetnek. Nevetésük más, mint amit megszoktunk. A színészek remek hűséggel adják át azt a nevetést, amelynek lényege Jézus feltámadásának valósága; vagyis az az öröm, amit Jézus feltámadása jelent az egyes ember számára. Ez elképesztő erővel köti őket össze. A sok esetben szavakba sem önthető beszámolókkal vajmi keveset tud kezdeni Clavius, ám lassan kezdi észrevenni, hogy a feltámadás szemtanúi megdönthetetlen bizonyítékkal rendelkeznek. Tapasztalásuk azonban nem igényel bizonygatást: ők maguk a bizonyíték: ami történik velük, ahogyan átfordul az életük, amilyen bátorságot és erőt merítenek Jézus feltámadásából. Az összezavarodott, de óriási belső utat megtett Clavius a film végén neki szegezett kérdésre, hogy őszintén hiszi-e a történteket, hebegve csak ennyit tud válaszolni: „Abban hiszek, hogy sosem leszek a régi”. Clavius a húsvéti feltámadáshit embere. Az újjászületett katona. Egy kemény és gyönyörű út. Mindenki előtt nyitva áll, hogy elinduljon rajta, és egy szabadabb, boldogabb, áldásos életet tudjon élni.
Boldog újjászületést és vidám húsvéti ünnepeket kívánok sok szeretettel.
György Tibor marosvásárhelyi római katolikus plébános
