Bizalom abban, hogy az ember lehetséges

Évek múltán talán sokkal okosabbak leszünk, ha arról kell majd beszélnünk, hogy milyen manipulációs mechanizmusokat kellett elszenvednünk a világjárvány miatt. Most még nincs itt az okos beszédek ideje. 

Mert második éve kisebb-nagyobb felszusszanással: gyász van. És nemcsak azért van gyász, mert sajnos egyre többen távoznak az élők sorából. Gyász van, mert úgy látom, az emberek közötti szakadék áthidalhatatlannak látszó vállalkozás. Gyász van, mert a valóság már nem lehet menedék, oda letelepedési engedélyt kapott a vírus, ami a lehető legnagyobb kiterjedésű fogalom. Gyász van, mert miközben tanuljuk az új viszonyulási rendszert a százalékok tükrében, hogy ki ülhet villamosra és kinek kell gyalogolnia, rá kell döbbennünk: beoltottként vagy oltatlanként ugyanaz az idegen semmi vesz körül, teljes némasággal. Amikor egyedül vagyunk, mert állítólag ez a legbiztonságosabb, akkor a lehető legmélyebb gyász vesz körül. Ezt nevezzük elidegenedésnek. Sikerült egymás arcába úgy taposni, hogy egykori barátok, szomszédok egymás ellenségei lettek. Mert nehéz eldönteni, hogy ki kit fertőz(het) meg. Az oltatlanok szerint az oltottak hordozzák a vírust, ezért ők fertőznek, a másik tábor szerint a társadalmi zárlatot az oltatlanoknak köszönhetjük. Az iskolai nevelőmunka ilyen kettéesett társadalmi struktúrával nem végezhető. Ez a következő gyászhelyzet. 

Az értékek átértékelését várják azok, akik manipulációs módon és profitéhesen lesik a részvények mozgását, és okos módon nyilatkoznak saját tulajdonú csatornáikon, hogy minden rendben van. Üres szavakat harsognak olyan hangosan, hogy csak utólag érzi az ember: hiteltelenekké váltak komolynak tűnő emberek. Ez is gyászhelyzet. 

Van-e olyan szelete a valóságnak, ahol önmagunk építésén fáradozhatunk, eljuthatunk-e a másikhoz, hogy tekintete üzenet legyen számomra: ugyanaz vagyok, mint te, ugyanabból az anyagból gyúrtak össze mindkettőnket, lelkem békéje akkor teljes, ha találkozhat a te lelkeddel, és így derülhet ki igazán, hogy a szabadság más világból való, és lelkünk örökös módon vágyakozik a teljességre. Lelkünk békéje sajátos szabadságában rejlik. Akkor lehetünk nyugodtak és békések, ha látjuk a kiutat az alagútból a fény felé, a szabadság birodalma felé. Klasszikus barlanghasonlat az egész, és ez így jól van, ameddig elhisszük: barlangból barlangba történhet az átmenet. És nem egyéni módon, hanem közösségben. 

Van-e még remény arra, hogy hiteles közösségben éljünk, vagy legalább ilyenszerű tapasztalatot szerezzünk? Nem tudom, mert ennek a feltétele az, hogy folyamatosan biztatnom kell magam: az ember még lehetséges. Ha az ember lehetséges, akkor két-három ember már csodákra is képes lehet a Biblia tanúsága szerint. 

Családmonográfiás emlékezésben kiderülhet, hogy a másik emberhez hasonló módon viseljük szélesebb közösségünk védjegyeit. Identitásunk ugyanazon gyökérből táplálkozik. Mik is ezek a védjegyek? Olyan beidegződések és átörökített magatartásminták, amelyekbe évszázadokon keresztül kapaszkodni lehetett, amire számíthattak az emberek kilátástalanság, háború, betegség és halál idején. Az emberek még tudták, hogy mikor mit is kell tenni, kinek kell szólni, hogyan kell összehívni a Rózsafüzér Társulat tagjait, hogy a virrasztás szertartását hitelesen levezényeljék. Székely faluközösségeink élő hagyomány szerint ápolják sajátos védjegyrendszerüket, ma is láthatjuk ezt. A vírus azonban őket sem kíméli. Nehéz helyzetben vannak, de kötődésük a természethez és a hagyományok világához méltóságukat ébren tartja. 

Mi van azokkal, akiknek semmiféle kötődésük nincsen, az elidegenedés számukra szinte természetes, főleg, ha nem kell vendéget fogadni, és az egyedüllét kódjai, fogalmai már születéstől kezdve adottak? Mit lehet ezeknek az embereknek nyújtani? 

Eszünkbe juthat Benedek Elek, aki a trianoni csonkítás után tért haza, és kezdte el a meseírást, ami nemcsak a felnövekvő generációk számára jelentett vigaszt. (Czirják Árpád: Erdélyi magyar breviárium)

Létezik az emberi lélek szabadságtörténetének mélyebb és szélesebb körben terjeszthető érvényessége a régen elfeledett történetek felidézésében, az igazságos és jó mesékben.

Mi fog történni most? Kezembe került Az angyal válaszol című kötet, ami dokumentum, mert háborús napló, és az emberi szenvedéstörténet klasszikus példája, négy halálra ítélt fiatal vallomása az angyalvilággal való kommunikációról, inspiráció és lelki töltekezés az olvasónak. Számomra ez a könyv a filozófia kezdete, életkedvet jelent és olyan távlatot, amelyben székely közösségünkről azt gondolom, hogy féltve rejtett helyeken léteznek hasonló dokumentumok, naplószerű jegyzetek, elmélkedések nehéz időkből, amelyek akár közkinccsé tehetők. Ha ez megvalósul, akkor így kerülhetnek az elidegenedés bűvköréből emberek a béke és a szabadság dimenziójába. 

Marosvásárhely, 2021. november 19-én

Dr. Borsos Szabolcs PhD filozófus, mentálhigiénés szakember