Bethlen Miklós erdélyi kancellár, emlékiratíró
Háromszázhetvenöt éve, 1642. szeptember 1-jén született Kisbúnon (ma Boiu, Románia) gróf Bethlen Miklós emlékiratíró, erdélyi kancellár.
Apja Bethlen János történetíró, erdélyi kancellár, anyja a polgári származású Váradi Borbála volt. Nagy gonddal taníttatták, nevelője volt többek között az enciklopédista, teológus és pedagógus Apáczai Csere János is. 1661-től Németországban és Hollandiában, a heidelbergi, az utrechti és a leideni egyetemen tanult történelmet, filozófiát, teológiát, irodalmat és építészetet. 1663 végén Angliába ment, 1664 első felét Párizsban töltötte, itt rábízták XIV. Lajos francia király Apafi Mihály erdélyi fejedelemnek címzett levelét. 1664 novemberében részt vett a költő és hadvezér Zrínyi Miklós halálával végződő vadászaton, amelynek körülményeit az ő visszaemlékezéséből ismeri az utókor. Ezt követően Velencébe, majd Bécsbe ment.
Végleges hazatérte után Udvarhelyszék főkapitányaként bethlenszentmiklósi birtokán élt. 1668-73 között – főleg velencei benyomásai alapján – maga tervezte kastélyt építtetett, ami az erdélyi reneszánsz építészet egyik kiemelkedő darabja. Bekapcsolódott az erdélyi politikai életbe, 1676-ban részt vett az Apafi Mihály elleni, Béldi Pál vezette főúri összeesküvésben, ezért letartóztatták és csaknem egy évig tartották fogságban Fogaras várában.
Kiszabadulása után egyre fontosabb szerepet játszott a közéletben: apja 1678-ban bekövetkezett halála után a fejedelmi tanács tagja lett, részt vett Thököly 1681-es és 1682-es, a Felvidék elfoglalását eredményező hadjáratában, utóbbiban már generálisként. Később a partiumi Kővárvidék főkapitányává s Máramaros vármegye főispánjává nevezték ki.
A török kiűzése megpecsételte az önálló Erdélyi Fejedelemség sorsát. Az 1681-től uralkodó utolsó fejedelem, II. Apafi Mihály már csak névleges hatalmat gyakorolt, a császári seregek 1687-ben lényegében megszállták Erdélyt, amely a balázsfalvi egyezmény értelmében a Habsburgok fennhatósága alá került. Bethlen 1688-ban röpiratot készített Moribunda Transylvania címmel, ebben javasolta I. Lipót császárnak, hogy Erdély saját törvényei alapján belső autonómiát élvezhessen. 1690-ben, miután a császári seregek a zernyesti csatában vereséget szenvedtek Thökölytől, az erdélyi rendek őt küldték Bécsbe, hogy tárgyaljon a szorult helyzetbe került Habsburgokkal. Így született meg a Diploma Leopoldinum, az I. Lipót császár által 1690. október 16-án kiadott rendelet, amely rendezte Erdély politikai jogállását, lényegében meghagyva belső önállóságát. A hitlevelet december 4-én a fogarasi országgyűlés is jóváhagyta, s majd százötven évig ennek előírásai alapján intézték Erdély belügyeit.
1691-ben Erdély kancellárjává választották a fogarasi országgyűlésen, a tisztséget 1704-ig töltötte be Bánffy György gubernátor mellett, 1696-ban gróffá nevezte ki I. Lipót. 1701-ig többször tárgyalt Bécsben, minden erejével küzdött a Habsburgok abszolutista, az alkotmányos keretek megszüntetését célzó törekvései ellen.
A Rákóczi-szabadságharc kitörése után, 1704 áprilisában megírta az Erdély független fejedelemséggé alakítását szorgalmazó Columba Noe cum ramo olivae sive (Olajágat viselő Noé galambja) című röpiratát. Ez véget vetett politikai pályafutásának: a tervezet Jean Rabutin, Erdély császári generálisa kezébe került, aki azt a Habsburg-uralom elleni lázadásként ítélte meg. Bethlent 1704. május 5-én kancellári tisztségéből eltávolították, majd letartóztatták, perbe fogták, és miután vétkesnek találták felségsértés bűnében, halálra ítélték. Az ítéletet Bécsbe terjesztették fel megerősítés végett, ezalatt 1708-ig Nagyszebenben, majd Bécsben raboskodott. 1712 februárjában az eredeti vád alól felmentették, de az államrendre veszélyesnek nyilvánították, így nem térhetett haza.
Bethlen Miklós kora fiatalságától sokat és egyforma könnyedséggel írt latinul és magyarul, beszélt, fogalmazott németül és franciául, olaszul és hollandul, valamelyest angolul is. Jártas lévén a kálvinista teológiai irodalomban és bibliamagyarázatokban, megértette a görög és héber szövegeket is.
Még ifjan, első fogsága idején írta Önéletírása „Elöljáró beszédét”, e filozófiai traktátus a kor műveltségének minden jegyét magán viseli, közérthető nyelven fogalmazva. Második fogságában, 1708-ban fejezte be Imádságoskönyvét, amelyben az imákon kívül saját gondolatait írta le, elpanaszolta családja, Erdély és az ország sorsát. Írói hírnevét nagy terjedelmű, 1710-ben befejezett Önéletírásával szerezte, amely nemcsak irodalmi értékű, de felbecsülhetetlen történelmi forrás is, enciklopédiája a 17. század második felének és a 18. század elejének. Ez egyben az első magyar nyelvű mű, amelynek szerzője saját személyét pszichológiai módszerrel ábrázolja. Ugyancsak bécsi fogságában írta meg latin nyelvű élettörténetét Sudores et cruces Nicolai comitis de Bethlen címmel.
1716. október 27-én Bécsben halt meg, 74 éves korában. Halálának 300. évfordulójának alkalmából 2016-ban emlékévet szerveztek Magyarországon.
