Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (24.)

Az elmulasztott felelősség

Az orvos alakját mint a kínzó, ám életbevágóan fontos önvizsgálatra való felszólítás metaforáját Ady halála után Kosztolányi Dezső (Szabadka, 1885 – Budapest, 1936) azonnal rajzolta is tovább. Kosztolányi a hírlapírást, a költészetet, az esszét és a prózát szinte egyforma tökéllyel művelte.

A rossz orvos című elbeszélése tizenkét részben jelent meg 1920-ban a Nyugat hasábjain. 

A kisregénynek beillő történet cselekményében két orvos szerepel. Az egyik orvos rendkívül gyenge, de nyájas, sokbeszédű, kedveskedő sarlatán, aki hosszú életében jól megszedi magát, az élet hétköznapi örömeinek él, és minden ambíciója az előbbi célokon túl az, hogy népes családját eltartsa. A másik orvos komoly, csendes és határozott, ugyanakkor szinte áttetsző személyiség, akit tulajdonképpen csak hivatása gyakorlása által láttat velünk az író. Az orvosok nem főszereplői a novellának, de kulcsszerepet játszanak a cselekmény bonyodalmában. Éppen úgy, ahogyan kulcsszerepet kap a novella legelején felbukkanó „sovány, nyolcvanéves, aggastyán” pap is, aki a két főhőst, Vilmát és Istvánt összeesketi: 

„Már csak a lélek élt ebben a rozoga testben. Fogatlan szája, mint behorpadt sírdomb, s a szeme – kiégett, megszenesedett kráter – feketén ragyogott.

De hangja hatalmas volt.

– Szeressétek egymást – ismételte egyre erősebben, minthogy nem kedvelte a cifraságot, hangja színezésével lelkesítette át azokat az évszázados latin formákat, melyeket változtatás nélkül vett át az egyházatyáktól és prédikátoroktól.

– A szeretet az élet – kiáltotta –, a szeretet az igazság, és a szeretet az út – mondta még egyszer, olyan egyszerűen, hogy az örömszülők könnyezni kezdtek.”

A fiatal pár azonban nem ér rá gondolkozni sem a történeteken, sem azon, amit hallott. Átlagosan élnek, és amikor kihűl a meg sem ismert szeretet kettőjük kapcsolatából, válni kezdenek, és eközben hároméves kisfiukat hanyagolják. A kisfiú, akit német „lány” pesztrál édesanyja és egyáltalán a szülők helyett, megbetegszik. Elkapja a torokgyíkot, a skarlátot, vagy valami egyszerű fertőzést – a szülők pedig eleinte nem tulajdonítanak a betegségnek nagy jelentőséget, a távol lakó jó orvos helyett a szomszédságukban élő Gasparek doktort hívják ki. Gasparekről tudják, hogy rossz orvos, mert a kisfiút egyéves korában már egyszer félrekezelte. Akkor megszakították vele a kapcsolatot, most Vilma mégis őt hívja ki a fiához. István pedig furcsállja, de nem tiltakozik. A gyermek egyre rosszabbul lesz. A kövér és egykedvű orvos hol gyomorrontásnak, hol náthaláznak titulálja az esetet, apró étrendi változtatásokat javall, cukorkát hoz a kis betegnek, aki már nemcsak köhög, hanem fuldoklik… Az elhidegült családi állapotok miatt vak közömbösségbe menekült szülők túl lassan reagálnak a veszélyre. 

Az édesapa túl későn fordul a távolabb lakó, de egészen megbízható orvoshoz, aki azonnal felismeri a bajt, beoltja a gyermeket – de késő, hiába:

„A tanár – öreg szakállas, nyugodt úr – fejbólintással üdvözölte feleségét, és bement a beteghez. Egyetlen szót se szólt, a dajkával az ablakhoz vitette a kisfiút, kanállal megnézte torkát. Arca, mely előbb még közönyös volt, egyszerre elsötétült attól, amit látott, mintha a kórkép lefotografálódott volna oda.

– Hiszen... – mondta fölháborodva, aztán elharapta szavát.

A tanár letette a kanalat, majdnem durván utasította a dajkát, hogy fektesse vissza a gyereket.

– Ki a kezelőorvosa? – szólt eltitkolhatatlan indulattal. Ez – kezdett valamit mondani, de ismét fékezte magát.

– Átküldtek Gasparekhez, de ő se volt otthon, őt is egy »nagyon súlyos esethez hívták.« […] 

A tanár oltótűt vett elő, beoltotta a kisfiút. Leült az ágy mellé. Végtelennek tűnő percekig vizsgálta a beteg ütőerét, hallgatta szívét.

– Jobban van? – kérdezték.

Nem felelt, hanem felkelt, újra megtöltötte a fecskendőt, várt. Egy negyedóráig maradt az ágynál, aztán a másik szobában levelet írt a háziorvosnak, meghagyta a szülőknek, mihelyt idejön, azonnal lépjen érintkezésbe vele.

Apa és anya dermedten állt a szobában. Sípoló lélegzést és köhögést hallottak, szerették volna befogni fülüket.

Gasparek dél felé érkezett. Nézte a beteget és vállat vont. Most ő se szólt semmit.

– Mintha aludna – mondta Anna –, kicsit horkol.

– Talán jobban lesz – rimánkodott az anya, és Gasparekre nézett.

Gasparek orvosi méltóságába burkolózott, elzárkózott minden felvilágosítás elől.

– Nem szabad elvesztenünk a reményt – szólt, mint ilyenkor mindig, mert ezt a képet már ő is nagyon jól ismerte – meglehetős bonyolult esettel állt szemközt – és kimondott egy hosszú latin szót.”

A válófélben lévő házaspár a gyermek elvesztése után elválik, de életüket a közös gyász, a közös bűn és a meg nem teremtett szeretetközösség hiánya örökre összeköti. Mindketten menekülnek a lelkiismeretük elől, István szakmai sikerei csúcsán szerencsejátékos lesz, Vilma új férje mellett időnap előtt megöregszik. Csak lassan, fokról fokra bekövetkező csalódásaik árán értik meg, hogy mit hibáztak el. Egyetlen vigasztalódásuk, ha együtt emlegethetik közös kisfiukat, és hol gyötörve, hol szánva egymást, elmulasztott felelősségükről beszélhetnek egymással. Kosztolányi írói „bosszút” áll a rossz orvoson: amikor Gasparek meghal, és cégtáblája lekerül az ajtajáról, a bűntudatából ki sohasem gyógyuló férfi és nő undorral vegyes közönnyel gondol a pocsék orvosra – akinek sem élete, sem halála nem enyhíti a szörnyű igazságot, hogy megmenthették volna egyetlen gyermeküket, ha időben a jó orvoshoz fordulnak, és ha ők maguk jók… 

A szegény kisgyermek panaszai

 Kosztolányi Dezső korai verseiben egy-egy hangulatot tágít kozmikus élménnyé; a megállt óra „rajza” például az időbe zártságnak, az ember mulandóságba vetettségének élményét fejezi ki (Megállt az óra). Második kötete, A szegény kisgyermek panaszai (1910) a huszadik századi magyar líra egyik legnépszerűbb versciklusa lett, és egyben a modern magyar líra Ady útjától eltérő nagy fordulatát jelezte, azt, amint a költő a megverselt lírai alanyt – versbéli énjét tárgyilagosan, objektíven igyekszik ábrázolni. 

Első olvasatra talán meglepő, hogy miért találunk A szegény kisgyermek panaszaiban annyi betegséggel, fájdalommal és halállal kapcsolatos verset – 1923-ra a ciklus az eredeti harminckét versből hatvanháromra gyarapodott. 

A gyermeki szorongás témája nemcsak kortünet, hanem valódi világjárvány volt a világháborúba torkolló „békeidők” után. Kosztolányi második kötetével a pszichoanalízis mesterlírikusává vált. A gyermeki szorongások kimondásával a költő megkísérli oldani, feloldani és száműzni azokat. A „bús idő robogó vonatán” a kisgyermek egyetlen hasonlattal a huszadik század kizökkent idejének áldozataként jelenik meg: „mint aki sínek közé esett” (a kötet első darabjának címe). A kötet harmadik darabja A doktor bácsi címet viseli. A laza félrímes forma, a bensőséges hangnem, a szabadon kószáló emlékezet és az impressziók tárgyilagos frissessége a gyermeki lélek húrjait tapintja ki az olvasóban. A doktor bácsi a létbe kivetett kisgyermek legbiztosabb oltalmát jelenti: „A béke ő, a part, a rév, az élet”. 

Az orvos „birodalma” ott kezdődik, ahol a család már mit sem tehet:

Áldott aranyember.

Világító, nyugodt szemei kékek.

Komoly szigorral lép be a szobába,

szemébe nézek és csöppet se félek.

Borzongva érzem biztos újjait,

ha kis, sovány bordáimon kopog.

Ősz bajusza a fagytól zuzmarás,

hideg kezén arany gyűrűsorok.

Oly tiszta és oly jó. Ő ír medicínát,

keserűt, édest, sárgát vagy lilát.” 

(A doktor bácsi)

Ugyanakkor a gyermek csak néha, a bajban láthatja a rokonszenves, együttérző és együttérzésre nevelő doktor bácsit: 

Az ő kezéből hull a paplanomra

nagynéha egy halvány, szelíd virág.

Rá gondolok, ha szörnyű éjszakákon

párnáimon oly egyedül sirok.

Ő az egészség és a bizonyosság,

titkok tudója és csupa titok.

Gazdag, nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,

prémét szelíden prémezi homály.

De elmegy innen és itthágy magamra,

színházba tér, vagy csöndbe vacsorál...

Ilyenkor látom otthon s páholyában,

amint valami víg tréfán nevet.

De kék szeme egyszerre elsötétül,

rám gondol, mit csinál a kis beteg?

(A doktor bácsi)

A feltétel nélküli részvét 

Kosztolányi, aki alkatilag és családi hagyományai alapján egyszerre  hordozott zseniális tehetséget, érzékenységet és egészséges életörömöt, a feltétel nélküli részvét költőjévé lett; ez a részvét képezi alapelvét a lírájával párhuzamosan kibontakozó gazdag prózaművészetének is. 1933-as Számadás című szonettciklusának témája az egyéni felelősség, az önmeghatározás. A lírikus kétféle életvezetést vetít elénk, a beleolvadás és a kívülállás modus vivendijét. Az adott tér és idő körülményei között a beleolvadás lehet ugyan az egyéni boldogulás útja, de a költő  „ravaszul”, önmegszólító verse álcájában arra „szólítja fel” verse olvasóját, hogy lássa be, hogy a boldogtalanságnak tűnő kívülmaradás az igaz út, mert ez a „minden harci vértet eldobó” kívülmaradás az egyetemes és feltétlen részvét lehetősége:

Inkább egészen és kínzó-csigába,

mint félig így, alkudva oktalan,

ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába,

vagytok ti itt a földgolyón sokan.

(Számadás, 1. szonett)

Nem vagy magad – jobb néked erre, hidd el,

sok furcsa ember néz bámulva rád,

nem üdvözöl téged, nem istenít fel,

nem göngyöli a lelkét sem alád,

csak rád tekint fásulva, tompa hittel,

rokon közönnyel s néha kezet ád,

de ha ezekkel a testvéreiddel

élsz majd, elámulsz. Nagy ez a család.

Családtalanok óriás családja,

mely a többség törvényét túlkiáltja,

komor kisebbség, szívós és kemény.

(Számadás, 2. szonett)

Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,

szemedben éles fény legyen a részvét. 

(Számadás, 3. szonett)

Ki adna máskép inni a betegnek,

ha nem mi, kik álmatlanul ülünk 

[…] Mi lenne máskép a világ s ki lenne

az állatok irgalmas társa benne,

ki lenne hűség és mi lenne ír. 

(Számadás, 4. szonett) 

Kosztolányi korai költészetében és prózájában egyedülállóan és  „eleve” részvéttel látja és jeleníti meg a névtelen kisembert, a nélkülöző, magára maradt szenvedőt (vers: A vicéné, novella: A szemetes). Kifejezi, ahogyan a nemzettudat szélére rekesztett emberek sorsában  „összeolvad a szemét s a könny” (A vicéné). A szenvedés az egészséges lelkű embert bevonja, összekapcsolja a többi szenvedővel, a halál a legátlagosabb embert is pótolhatatlanná teszi (Halotti beszéd). Ugyanakkor a kegyetlenségnek még akár az ártatlan megtapasztalása is eltorzítja, cinkossá és beteggé teszi a lelket ott és akkor, ahol és amikor elfogadott konvencióként gyakorolható a brutalitás. 

Jól célzott társadalombírálat és lelkiismereti tükör 

Ezt Kosztolányi már a Nero, a véres költő című regényében (1921) fejtette ki; a költő első regényét Thomas Mann lelkesen üdvözölte. Kosztolányi Nérója a hatalmi harcokra és emberellenes politikára átrendezkedő világban jól célzott társadalombírálat és lelkiismereti tükör. Az „uralkodók tüköre” műfaj analógiájára zsarnoktükör az akkori Európa és a mindenkori világ számára. Persze, ahogyan a korábban íródott lengyel nagyregénynek, a Quo vadisnak sem sikerült, Kosztolányi élve boncoló és önleleplező anti-fejlődésregénye a világot nem állíthatta meg;  „hiába minden, / ha [a szerző] dalol és ha a távolba lát” (A szegény kisgyermek panaszaiból: Még büszkén vallom). A Tacitus és Suetonius munkáiból inspirálódott regényben végigkövethetjük az ifjú császár személyiségének beteg és végletes eltorzulását gyilkosokkal teli családján belül, majd a Római Birodalom élén. 

Nero szeretetlenséget és gonoszságot tapasztal maga körül: anyja, Agrippina vízbe kevert méreggel itatja meg férjét, az idős Claudiust, hogy helyette és fiai helyett is ő uralkodhasson. Nero első megdöbbenésében nevelőjéhez, Senecához fordul, aki – önvédelemből, önérdekből, semmiképpen sem egyszerűen sztoicizmusa alapján – „jól” elmagyarázza a gyilkosság „államérdek” szerinti értelmét  A fiatal Nero nem ostoba, de nem elég önálló szellem, így azt tanulja, amit kínálnak neki. A rémes bűntett közönyös elfogadásával az emberség, az igazságosság drasztikusan szétesik, megszűnik Nero világlátásában. Trónra kerül, de csak hogy anyja bábja legyen. Kosztolányi lélekbúvárként láttatja belülről is ezt a fiatal pojáca császárt, amint szenved a magánytól, a csömörtől, az unalomtól – és a hazugság és a fertő légkörétől, amelyben élnie adatott. Szélsőségesen hipochonder, betegségkultuszánál csak költői ambíciója nagyobb, és környezete nemcsak brutális gyilkos ösztöneit táplálja fel, hanem egyre jobban támogatja Nero sokirányú személyiségtorzulását. 

(Folytatjuk) 

(Székely Aladár felvétele)