Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Mikszáth Kálmán talán legismertebb regényének (A Noszty fiú esete Tóth Marival) forrása kétszeresen is Erdélyhez köthető: a Nagyváradi Naplóban 1901. július 21-én jelent meg Ady Endre cikke Ungár Lajos bácskai, Amerikában meggazdagodott milliomosról, akinek lányát Szemző Gyula eljegyezte, de az esküvő napján a menyasszonyért tóduló násznép jelenlétében az örömapa kiadta a vőlegény útját. A Gavallérok (1897) éles bírálattal és keserű elnézéssel megalkotott, döbbenetesen kettéhasadt életű dzsentrifigurái után kapóra jött ez az érdekházasság-téma Mikszáthnak, aki ekkor már a dokumentarista regény szükségét érezte és fontolgatta, mint Tolsztoj (a Feltámadás 1899-ben jelent meg). De A Noszty fiú esete Tóth Marival, a Különös házasság és A fekete város megírása előtt Mikszáth még rengeteg más „beteg” társadalmi jelenség diagnózisát állította fel, hogy a legégetőbb bajok okaira, kezelési módozataira és a felelősökre kérdezzen rá – persze úgy, hogy a rideg valóság kendőzetlen ábrázolása azért ne riassza el a rábízott, gyógyulni vágyó olvasót.
Peremre került közösségekről, egyszerű emberekről, pályája elején elsősorban a parasztokról úgy írt, ahogyan addig senki más, és akkor tette ezt, amikor a polgárosodás mámorában nem illett a parasztokról beszélni, amikor divat volt a népszínművek idilli világát hinni valóságnak. Nem véletlen, hogy az átütő sikert (a kezdés nehézségei után eleinte felhőtlen siker is volt) az 1881-es Tót atyafiak és az 1882-es A jó palócok című két kötet hozta meg számára. S talán az sem véletlen, hogy A jó palócokat szinte azonnal fordítani kezdték; II. Oscar svéd király maga ültette át svédre (közvetítő nyelvről).
Az első sikert meghozó Tót atyafiak (1881) című kötetében Mikszáth nem a népszínművekben mulatságosan beszélő „drótos” tótokat ábrázolta, hanem azokat a szklabonyai és környékbéli felvidéki szlovák embereket, akiket gyermekkorától kezdve közelről ismert, akárcsak a rokonait, az „övéit”. A kötet második, Az a fekete folt című novellájában a számadó juhászt (a bacsát), Olej Tamást megkísérti a pénz, és a csábításnak nem tud ellenállni. Pedig a kísértő „herceg” a bacsa egyetlen szívbéli kincsét, leányát kéri cserébe. Arany balladáihoz hasonlóan, csak most prózában és még a bűn elkövetése előtti szakasztól követhetjük az elcsábuló hős önmagát becsapó-kábító fázisait, majd a bűn elkövetésével járó lelki összeomlást és végül az önbüntetést. A felégetett akol, a bacsa és megszerzett birtokának pusztulása nem javít az eladott leány sorsán, őt apja hallgatólagos beleegyezésével már elrabolták.
Vajon a felgyorsulva fejlődő világ oldja fel az erkölcsi határvonalakat jó és rossz, szabad és tilos között? – kérdez rá Mikszáth. Vagy „a tagadás szelleme”? Lucifert, a lázadót Az ember tragédiájából csak a mennyben játszódó színekben Isten és hűséges angyalai ismerik fel egyből. Világba „száműzött” Ádámok és Évák, általában homályosabban látunk, miközben „fejlődünk”. Amint a „Spenót” névre keresztelt (a szocializmus szemüvegén keresztül írt) Magyar irodalomtörténet írja, Mikszáth Kálmán 1884-ben tervezte a függetlenségi párthoz való csatlakozást az egyre korlátoltabb szabadelvű (kormányon lévő) párttól, de 1887-ben feladta ezt a tervét. Hogy miért is, talán írásaiból kiviláglik. Szervusz, Pali bácsi (1898) című írásában Európát daganatos betegségben sínylődőnek láttatja, nemkülönben Amerikát, ahol azon civakodnak, ki érkezett az első hajóval, s ki nem: „Lehetetlenség ma demokráciáról beszélni. A hivatalos lap sűrűn hozza grófok és bárók kinevezését, ami, valljuk meg magunk között, nagy abszurdum. Mikor szinte dübörögve közeledik a szocializmus Európa népeinek nyakára, mikor nagy államtudósok feje abban fő, hogy lehet a nagytőkéket, mint veszélyes daganatokat, egyenletesen szétoszlatni…”
Mikszáth jól látta a fejlődés árnyoldalait és a jelenségek viszonylagosságát. A „liliputi”, kicsinnyé torzult eszmények aggasztották. Látta a gyárakat, a futószalagot, a villanyvilágítást, a mozgófényképet, a földhözragadt szegénység terjedését és a nincstelenek – kormány által támogatott – Amerikába való kitántorgását. Tudott a műfogsor, a nemi bajt gyógyító orvosság és az érzéstelenítő feltalálásáról – beszédeiben és írásaiban pedig egy gátlástalanul előretörő társadalmi és nemzetközi kábulatot, egyfajta lelki ködöt emlegetett.
Ilyen abszurd kábulatban él Druzsba tanár úr, A sipsirica (1902) értelmiségi főhőse, és ez okozza tragédiáját. Kérdezhetjük, hogy miért nem a főhős nevét viseli a kisregény. Azt felelhetjük, hogy a „druzsba” (barátság oroszul) visszafele olvasva: abszurd. Mikszáth az idillikusnak tűnő, de sorstragédiákat is magában foglaló paraszti világtól sokfelé kiterjesztette figyelmét, a polgár és a dzsentri felé is; de ebben a művében parabolaszerűen (Csehovval, Kafkával, Mrozekkel közeli rokonságban), általános érvénnyel rajzol cselekményt, hősöket, környezetet. Egy tabáni kisvendéglő, a Fehér Páva törzsvendégeit mutatja be, amint napról napra eszik Jahodovszka vendéglősné kosztját, csámcsognak az özvegyasszony bájain, és közben égig magasztalják a páratlanul önzetlen, gondos, jó anyát és szerény leánykáját, a „sipsiricát” (lengyelül kamaszlány). Csakhogy ez az álszent anya a legnagyobb hidegvérrel és cinizmussal eladja serdülő leányát egy idős grófnak! A gróf zsámi birtokán rejtegeti a megvásárolt kincset. Olej Tamás eladott Anikájával szemben a sipsirica nem naiv, sőt, kitartott kastélykisasszonyként sem „becsületes”, hiszen az idős gróf mellett szert tesz egy fiatal mérnök szeretőre. Amikor véletlenül kipattan az igazság az iskolában, sajtóbotrány lesz belőle, a sajtóbotrány a parlamentig ér, onnan a bíróságra visszahull, és a bíróság cáfolja a tényállást. Özvegy és leánya egyáltalán semmit nem bán meg, egyik sem fordul maga ellen, mint a paraszt „előd”, Olej Tamás tette (Az a fekete folt, 1881).
A békeidők látszatidilljének megzavarásáért azonban mégiscsak meg kell fizetnie valakinek. Annak kell megfizetnie Mikszáth művében, aki az igazságot észleli. Druzsba tanár úr, a tabáni gimnázium botanikatanára megnősülni, sőt szerelmet vallani is gyáva és kényelmes. Eltűri, hogy az özvegy vendéglősnét feleségül vegye más, gyanútlanul végignézi, ahogy az újdonsülten is félrelépő férjet kidobja a kardos asszony. Szeme se rebben a kidobott férj figyelmeztető jóslatára, miszerint Jahodovszka egyszer majd eladja saját leányát – az ő keresztlányát! Saját képzelt jósága fényében csak álmodozik ez az agglegény tanár úr, de más (nála alacsonyabb sorú embertársa) szenvedése hidegen hagyja, sőt gúnyt űz a szegény pedellusból, akit felesége felszarvazott. A hihetetlen valóság azonban támadást intéz a környezetfelmérésre küldött, ott is lepkefogóval szaladgáló naiv és kissé öntelt Druzsba ellen. Mikszáth a barátságosan anekdotázva induló karcolatból dokumentarista riportot, majd pamfletet teremt. Állandóan változtatja az elbeszélő személyét, és ezzel „kihúzza a talajt” az olvasó lába alól. Szédülve olvassuk, a „mindentudó” nézőpont után a szegény tanár „korlátozott” szemszögéből látva, hogy a zsámi háremkastélyt hatalmas medve, dühös vérebfalka és borotvapengét lóbáló majom őrzi.
Druzsba joggal háborodik fel, csak elég későn, és akkor sem magán kezdi a kritikát. Nem is azzal véti a legnagyobbat, hogy részletes jelentést, sőt vádiratot ír a zsámi birtokon látottakról. Végre bátor, avagy vakmerő… Ott hibázik, hogy dühében a vendéglősnéről éppen általa rendelt festményt a szintén öntelt festő szeme láttára összetöri, aki erre bosszút esküszik. Druzsba tanár nem tényező az országos dolgokban. Az ifjú művész kapcsolatai viszont oda hatnak, hogy a rendszer egész egyszerűen eltünteti a tanárt: „egy megbomlott agy szerkezeti” meghibásodására hivatkozva tébolydába csukatja! Orvosok helyett miniszter és csatlósai intézik el a kellemetlen ügyet. És a Fehér Páva törzsközönsége szép lassan elhiszi, hogy Druzsba valóban megbolondult, hogy ott, Lipótmezőn a helye, és megy a régi kerékvágásban minden tovább, „idill alatt a fertő” (Tamás Ferenc: „Mikszáth szemüvegei”, 2000).
Jó ismerőse volt Mikszáth Kálmánnak Závory Sándor fürdőorvos, akit gleichenbergi (Stájerország) fürdőzései alkalmával ismert meg (Szállási Árpád). A fürdőző vendégek, a fürdőorvos és az újságok is sok történettel látták el az író fantáziáját, így hozta létre Mikszáth a szélhámos fürdőorvos és későbbi országgyűlési képviselő, Katánghy Menyhért hírhedt alakját. Mikszáth 1893-tól kezdi a Pesti Hírlap hasábjain közölni a botrányhős Katánghy leveleit. Nagyságos Katánghy „viszontagságos” élete csupa komolytalan kaland, melyeket szerencse vagy szerencsétlenség kísér, de mint jellem minduntalan megbukik. Bukás közben vezet el útja a körtvélyesi csínyhez, majd országos politikai karrierhez, végül a pénzügyi hivatalhoz… amint az Új Zrínyiász (1898) feltámadt szigetvári hőse lehet a Monarchiában bankigazgató. A dokumentumnak, életrajznak és naivnak álcázott, csevegő hangvételű Katánghy-história enyhe iróniával indul, de leleplező erejű szatíráig élesedik. A regény első kötete 1896-ban, második kötete 1898-ban jelenik meg Két választás Magyarországon címmel. Katánghy Menyus vagyontalan dzsentri és hozományvadász, de már apja is orvosnak szánja őt, mert: „doktoroké a világ, mert beteges. Hiszen már nincs is egészséges ember. […] Könnyű tudomány, ha az orvos meggyógyít valakit, hálás és dicséri, ha pedig nem gyógyítja meg, örökre elnémul, nem tehet neki szemrehányást.” (Két választás Magyarországon, 1. kötet, 2. fejezet: Ne hagyd magad, „Ypsilon”)
Az önzetlen szolgálat és hivatástudat irgalmatlan kiüresedéséről beszél Mikszáth egy új világban, amely nem bábszínházban játszódik? Menyus egyetlen orvosi sikere orvostanhallgató korában volt: amikor boncoláson professzora felszólította, hogy lásson neki a munkának. A medikus gyakorlatvégzés helyett szónoklatba fogott, és oly ügyesen szónokolt, hogy a halottnak hitt ember felébredt tetszhalottságából! A műtét így elmaradt, a professzor alkalmasabb anyag után nézhetett. A tehetségtelen orvostanhallgatónak pedig a „feltámasztott” tetszhalott lesz első igaz bizalmas híve… Amint fürdőorvosnak beáll, Menyusnak könnyű a dolga, csak megnézi a páciensek nyelvét és mellkasát, aztán elrendeli, hogy naponta hányszor hányféle vizet igyanak, és mennyit sétáljanak… A gyönge fürdőorvosnak azért csak kell egy kicsit erőlködnie, hogy elfoglalt, jó orvosnak higgyék. Mikszáth elnézően mérges iróniával kocsikáztatja hősét naphosszat a fürdővárosban ide-oda, hogy betegei hihessék: a doktor folyton beteget látogat. A hamisság azonban elnyeri a maga büntetését. Amilyen látszatorvos Katánghy, olyan látszat-bárókisasszonyra veti ki a házasulás hálóját. Esküvő után derül ki, hogy sem férjnek, sem feleségnek nincs vagyona. Ekkor következik a képviselőség, a főhős levetheti orvosi álruháját, indul a választásokon. A szélhámos választási körútja is csupa megjátszás és hamisság, bármennyire mókásan is adja elő a „ravasz” író.
„Utolsó boldog írónk” egyszerre irgalmasan „gyógyít” és kíméletlenül „diagnosztizál”: csipkelődő humorral, amely sokszor éles szatírába vált át, és azzal a megnevettető vagy ellenkezőleg, könnyekre fakasztó meseszövéssel, melynek közvetlensége ellenállhatatlanul elvarázsolja az olvasót. A Fekete kakas (1901) című kisregényben két lelkiismeretlen orvost is találunk. Az egyik doktor konyakot ajánl a nagybeteg gyermek gyógyítására, s miközben efféle recepteket oszt, ő, mint aki jól végezte dolgát, felönt a garatra, betege pedig nem éri meg a reggelt. A Szelistyei asszonyokban (1901) az udvari bolond, Mujkó tréfáinak céltáblája Valvasori doktor, aki egyszemélyben orvos és főkóstoló. Valvasori meséli el az orléansi Lyrillya királynő és orvosai történetét. Ez a királynő azt rendeli el, hogy ha meghalna, két orvosát temessék elevenen melléje. Az orvosok igyekeznek életben tartani a királynét, de halálakor valóban melléje temetik őket. Valvasori epésen megjegyzi, hogy kollegái mégiscsak jól jártak, mert érdemtelenül is jeles sírt kaptak. Az Akli Miklós (1903) című kisregényben is sarlatán az orvos, aki minden betegségre az ischli levegőből rendel egy-egy újabb palackkal.
Mikszáth kétségbeejtő éleslátással, az asztaltáncoltatóknál komolyabb jövőbe látó képességgel rendelkezett, amint erről Jókai fogadott lánya, Feszty Árpádné is beszámolt (Akik elmentek, 1924). E keserű világlátást (Trianon előtt) kétszólamú előadásmódjával vagy az érintett résztvevő közvetlenségével édesítette meg, vagy enyhítette… igaz, a szatíra inkább csíp és harap. Vajon utolsó, krónikás nagyregényei tartalmaznak, minden sötétségük ellenére, valamilyen mentő hatású édes mesefonalat valamilyen reménytelibb jövő felé?