Beszámoló egy fontos eseményről
2024-12-20 12:00:00
- Sebestyén Mihály
Baraboj Elemér pofon vágta Teodorean elvtársat. Az ügy nem keltett volna nagyobb feltűnést, ha a dolog fordítva történik meg. Ez volt ugyanis a dolgok rendje abban az időben, amikor Baraboj Elemér nyolcosztályos végzettségű segédmunkás felvételét kérte a Trixexpo vállalat Killing utcai részlegére. A részleg kiszerelési pótalkatrészeket és csergőórás kalapácsvetőket szállított több más, Trixexpóhoz hasonló, homályos rendeltetésű vállalat számára, azok viszont más, hasonlóan elenyésző jelentőségű minimálblokkolókat telepítettek a TRIXEXPO raktáraiba. Egyébként és alkalmasint (például ipari vásárok, kerettörvény-évfordulók vagy szegedi paprikás krumplinapokon) a minimálblokkolók kitűnő cseretárgynak bizonyultak malátacukor és muskotálykukorica ellenében. Az ügy további belterjes bugyraiba nem volna érdemes beleereszkedni, az efféle kísérlet ugyanis elterelné a figyelmünket az ügy kardinális vonalától, amely a Baraboj Elemér okozta szenvedést illeti.
A szenvedés itt kifejezetten helyénvaló, ugyanis Baraboj Elemér éppen azt kívánt okozni pofán verő nyolcosztályos kezével és proletár öntudatával Teodorean elvtársnak. Teodorean elvtárs nem volt erre felkészülve: nem rendelkezett a szükséges lelki tartással, szomatikus alkati felsőbbrendűsége fölöttébb lyukacsos volt, elhízott lelkiállapotban vágott neki a napoknak minden reggel, és soha nem érte csalódás, pláne nem megrázkódtatás. És nem állott készen a beosztotti pofon fogadására testi viszonylatban sem. Egyszóval: meglepetésként érte. Annyira meglepő volt, hogy elsőre nem érzett semmit, a fiz-kémiai fájdalom csak hat másodperc múlva jelentkezett az érintett felületen és annak mélyebb hámsejtjeiben, csupán lehanyatlott arra a pamlagra – mint ájult ferrarai hercegnő, aki ekkor tudja meg, hogy országát elvesztette, ura a mórok fogságába esett –, amely előtt a művezetői irodában állt, hogy erről a magaslatról indítványozhasson felelőssége tudatában útmutatást Baraboj Elemérnek, amely parancsolat arra utasította a beosztottat, hogy vegyen ki a raktárból és küldjön át szállítólevél nélkül hatszáz vadiúj miniblokkolót Tergál Elmira asszonynak, aki köztudomásúlag Teodorean elvtárs nem hivatalos második élettársa és üzleti partnere volt. Ebben a minőségében viszont elsőrendű társként mozgott a piac keretein belül, annak áthágható szabályait figyelmen kívül hagyva.
Baraboj Elemér megütközött. Na nem a tatárral, sem a ferrarai herceg mór elrablóival, hanem a kérés keresetlenségén. Hogy a nyavalyába tehetném ezt, Teodorean elvtárs, kérdezte kissé emeltebb hangon, és közeledni látszott a parancsosztó emelvény felé. Bár állni látszott az idő, ahogyan a költő mondja. Nekem azok mind leltárba vannak téve, és hatszáz darab kivételezése szállítólevél vagy írott szerződés nélkül egyszerűen öngyilkosság volna. Nem leszek bolond, hogy a nyakamat önként dugjam hurokba. Ilyen választékos beszédekre is képes volt, annak dacára, hogy csak nyolc osztályt végzett a marosvadoni állami raktárosképzőben (melynek utolsó végzettjei közé tartozott, ugyanis az utána következő tanév közepén – mikor máskor? – a minisztérium megszüntette a képzést, és helyette egészségügyi szakközépiskola indult, vénakereső alrészleggel).
Maga, fiam, csak ne okoskodjon, nyomás a depózitba, és vegye ki, húzza ki az inventárról azt a szaros hatszáz miniblokkolót! (A felkiáltójel tapinthatóvá vált.)
Tényleg hatszázra tetszett gondolni? – kérdezte ismételten, reménykedve, hogy csak hat darabot kell küldeni Elmira elvtársnőnek, aki persze semmiféle cégnek nem volt tulajdonosa, társ- és/vagy albérlője, alkalmazottja vagy intézője. Magánszemély volt, végzetesen magánszemély, aki hatalmában tartotta Teodorean elvtárs férfiúi és üzleti érzékenységét. Uralkodott fölötte, mint Ferrara fölött a d’Esték. Erről jut eszünkbe, hogy sokszor nem csupán az estéket, hanem az éjszakákat is együtt töltötték, ekkor építették ki álom- és üzleti birodalmukat, amelynek nem lehetett akadálya egy Baraboj Elemérhez hasonló mufurc.
Szóval mi lesz? – kérdezte fenyegetően Teodorean elvtárs, de még mindig az illemszabályok keretén belül modulált a hangja, és mozdulataiban is volt némi civilizációs hozadék.
Nem lesz sem sóval, sem borssal, sem tárkonyos mustárral, felelte erre Baraboj igazának tudatában. Szabadlábon szeretett volna hazatérni a következő napokban (hónapokban), és utálta a lelkiismeret furdancsait, amelyek akkor vették elő fúró-faragó mesterkedéseiket, amikor tudta, hogy törvénytelen cselekvésre utasították főnökei (azaz Teodorean elvtárs, hiszen ő volt az egyes számú közvetlen felettese), és ő ezeket a törvény szegélyén billegő vagy onnan lezuhanó feladatokat eladdig szó nélkül teljesítette. Nos, ennek most az egyszer s mindenkorra vége. Megbeszélte ezt kedvesével, Kis Imolával is, akivel össze akartak házasodni az őszön, egyelőre azonban le kellett győzni Kis Imola édesapjának, I. Rosszfogú Kis Béninek a makacs és oktalan ellenállását. Minél nagyobb volt az ellenállás, annál lángolóbb volt a két fiatal (összesen tizenhat osztályt végzett) szerelme, szenvedélye, igazságvágya és -érzete.
Ubicini gróf azt tanácsolta Isabella d’Este hercegnőnek, hogy ne fizesse ki férjéért a mórok követelte váltságdíjat, hanem küldje őt a mórok fejedelméhez, és ezzel kiváltja urát a fogságból, maga marad ott, amíg meg nem küldi családja a váltságdíjat. Az Ubicinik annyit szereztek már különféle utak és módok révén, amennyit nem szégyelltek. De most hirtelen a májukra húzódott a félsz és a szégyenérzet, ha d’Este herceg nem szabadul ki a fogságból, az ő vagyonukat majd senki sem védi meg a Mediciek vagy Sforzák kapzsiságától és zsoldoshadaitól.
Efféle nagylelkűségre csak a középkor képes. Na meg az itáliai ravaszság. De Teodorean elvtárs híján volt a reneszánsz és középkor ismeretének és erényeinek, üzleti számításai mindenkor az erkölcs és a józan polgári arányérzék teljes félresöprésével fogantak meg és váltak valósággá vagy kudarccá (mert ilyenben is része volt kufárainknak olyik nap), és nem hitte, hogy pont ezen a kedden bármiféle ellenállásba ütközne a miniblokkolók kisíbolása.
Nem. Egyáltalán nem. Gondolni se merjen rá, Teodorean elvtárs. Jelenteni fogom, ha erre kényszerít. És sarkon fordult. Százharminchat fokos szögben, ha erre valaki kíváncsi lenne. És az ajtó felé indult volna. Teodorean elvtársat az isten magas és hosszú karral rendelkező embertípusnak teremtette, így könnyedén elérte a kimenésbe belelendült beosztottját. Megragadta a nyolcosztályos végzettséggel is elegendő munka végzésére alkalmas fiatalember munkaköpenyét, és visszarántotta. Mint már mondottuk, ez akkoriban még teljesen természetes, megszokott volt, így cselekedett a főnök a beosztottal, a farkas a nyúllal, tigris a gazellával. D’Este herceg a hazug és álnok cselszövőkkel és udvaroncokkal.
Baraboj Elemér nem sokat gondolkodott. Valljuk meg, a mozdulat hirtelen volt, de közepes erejű. Nem halálos. Szó sincs arról, hogy visszafogta volna magát, csak hát a besulykolt százados alázat és tekintélytisztelet fékezte a lendületet, mint rossz biciklifék a lejtőn rohanó kereket. Elérte Teodorean elvtárs arcát az ütés, amitől megtántorodott, és belezuhant a pamlagba. Feje hátrahanyatlott, és nyelve kilódult parancsuralmi szájából.
Elemér hátra sem tekintve belépett a legendák világába, és attól kezdve mindenki az ő történetét adta tovább, a hőstett apáról fiúra öröklődik. Még Ferrara városában is tudnak róla, holott a D’Este család legalább két százada kihalt, és a mórok azóta is folyvást morognak az elszalasztott váltságdíj miatt.
