Csütörtöki kimenő
Nagyon magvas közgazdasági és társadalompolitikai cikket szerettem volna írni a hosszabb kihagyás fájdalmas szakadékának betömködése végett, de sajnálattal és persze tele szomorúsággal be kellett látnom, hogy kevés vagyok ehhez. Nincs meg a köz-, de még az öngazdasági műveltségem sem ahhoz például, hogy kibontsam olvasóim és lájkolóim előtt azt az egyszerű tételt, miszerint egyenlő munkáért egyenlő bér jár(na).
A tétel annak kapcsán jutott eszembe, hogy ismerősömet évekig alap- vagy minimálbéren alkalmazták egy olyan munkához, amely embert, idegeket és kitartást, időt és türelmet, lelkierőt és nyugalmas kiegyensúlyozottságot kíván, nem is szólva az objektív, részrehajlást száműző szemlélet mindennapi alkalmazásától. Aki ebből megsejti, hogy miféle foglalkozást űz a minimálbéres, azok között egy palack bérescseppet sorsolunk ki.
Ugyanakkor ugyanezen munkáért a szomszédos holland/dán/svéd (szakszervezeten kívüli) alkalmazott, sőt alkalmi munkás a háromszorosát keresi meg euróban. Igaz, nem nevetve, hanem pontosan, laza tempóban, lelkiismeretesen, tárgyi bizonyítékok és kitisztázott helyzetek hátrahagyásával.
Szóval hol itt az igazság? Vagy Petőfivel is felsóhajthatnánk: „Hol a boldogság mostanában?/ Barátságos meleg szobában.” Olyanban, melyben jelen soraimat rovom. Telet sem várva.
Szóval ez az egyenlősdi, ha még emlékszel rá, a munkásmozgalom, a baloldaliak, a szocdemek egyik kedvelt jelszava volt, és arra vonatkozott, hogy a kiskorúak és a nők (három műszakban) kevesebb bérért végzik el ugyanazt a munkát, mint az erős, izmos és agyonkizsákmányolt, nyúzott idegű férfi munkások, illetve családfők. Ez nyilvánvalóan nem fér bele az ember – humanista – igazságérzetébe, az egyenlőség kategóriájába. Tehát tenni kell valamit ellene. Nem valamit, hanem egy egész mozgalmat kell létrehozni, tiltakozással, röpcékkel, felvonulásokkal és munkabeszüntetésekkel. Szónoklatokkal, bírósági tárgyalásokkal, karhatalmi beavatkozásokkal tarkítva, kísérve. Mindennel – tokkal és vonóval –, ami a munkásmozgalomhoz illendő.
És akkor jött a szocializmus, már ahol elhozták azt vörös csillagos szuronnyal és katyusával a télapuskák. Ekkor megvalósították? Egyenlően kevés bér – egyenlően sok munkáért. Nem volt különbség férfi és nő, magyar és kínai, román és bolgár munkabére között. A gyermekmunkát – nagyon helyesen – száműzték, helyette ott volt az iskola nevelő, ideologikus beidegződésekkel. Kötelezően. Az egyenlőség azonban nem nagyon tetszett az embereknek. Természetüknél fogva az egyének különböznek, és különbözni akarnak egymástól. A nyájszellem nem vonatkozik a bértáblázatra. Be lehetett menni a főnökhöz, és kérni egy kis egyéni fizetésemelést. (Néha bejött, máskor kuncogott a kudarc.) Vagy különleges szolgálatokat felajánlani különleges szerveknek. Amiért járt az extra juttatás. Vagy maradt a fusizás, maszekolás, trógerolás, s ahol lehetett, és laza volt az ellenőrzés – a sikítás. (A korabeli sajtó csak az igazán nagy közvagyonrongálásokról, magyarán lopásokról tudósított – post festa.)
Aztán egy idő után titkosították a béreket. A kis fecnit, amit fizetésosztáskor kaptál, szigorúan tilos volt mutogatni a munkatársnak, akivel egymás melletti esztergapadnál/lépegető exkavátoron, sírásásnál gályáztál (bocs a szándékolt képzavarért), aki ugyanolyan unalmas egyenszendvicset hozott otthonról, mint te, a zsíros kenyér+hagyma/zöldpaprika volt a sláger, a konyhaséf kiemelt ajánlata. És igaz volt, amit a nemzet csótánya énekelt, igaz, már csak a rendszerváltás után vált nemzedékek feletti slágerré. Tudod, a háromszor nyolcról.
Szóval akkor sem volt megvalósítható az elv. Az egyenlő az egyenlőért. Mert nem volt egyenlőség még a törvény előtt sem. Meg aztán az egyenlő bérezés kizárta a hajtóerőt, a meghaladás, túllépés, a felvergődés lehetőségét. Pedig az ideális: ugyanazon munkáért, sőt kevesebbért többet hazavinni. Alig adózni. Mutyival gyarapodni. Csak nekem, csak sunyiban, csak bizalmasan, baráti, haveri alapon. A főnök-kedvence jutalomként.
Ma már minden másként van. Az emberek egy része egyenlő munkáért akár semmilyen bért sem kap, de azt egyenlő részre osztva. Másoknak jár a munkanélküli-segély. Egy darabig. Sőt munka nélkül is lehet kiemelkedően magas jövedelemre szert tenni. Csak jókor kell jó helyen lenni, és valakikkel nagyon jóba keveredni. Jó helyre születni. Ennek aztán tényleg már semmi köze a jelmondatokhoz, békeharchoz, a baloldalhoz és a bérekhez.
